Bár a versenyzés tõlem távol áll és hozzád viszonyítva legfeljebb csak hétvégi bringásnak számítok, de azért fontosnak tartom, hogy szélesítsem a látókörömet. Úgy érzem ez elengedhetetlen, ha valaki egy kicsit is javítani szeretné az állóképességét anélkül, hogy az az egészsége rovására menjen. Szóval ha én magam nem is edzek rendszeresen, de azért utána olvastam a témának annyira, hogy legalább az alapelvekkel tisztában legyek. Túrázni sem indulok el megfelelõ mennyiségû innivaló és táp nélkül, a szerszámkészletrõl, pumpáról, tartalék belsõrõl nem is beszélve.
A baj azokkal van, akik ezt nem gondolják át és felkészületlenül ugranak bele dolgokba. Mindig csodálkoztam azon, hogyan mer valaki innivaló és pótbelsõ nélkül elindulni egy-egy hosszabb útra. A hideg ráz ki attól a gondolattól, hogy egy nagyobb túra alatt valahol ott ragadok egy defekt miatt, vagy leszédülök a nyeregbõl azért, mert eléheztem vagy kiszáradtam.
A Te esetedben viszont nem a felkészülés hiánya volt az elsõdleges probléma. Ha valaki versenyszerûen ûz egy sportot, annak a fájdalomtûrése is jóval magasabb. Az egyszerû bringást a sportolótól azt hiszem pont ez különbözteti meg. Amíg az átlag ember ha elfárad megáll, addig egy sportoló képes elfojtani ezt a késztetést és tovább nyomja. Ezzel addig nincs is baj, amíg valaki formában van. A gond akkor jön, amikor, mint a te esetedben is történt, van egy hosszabb kihagyás. Gondolom a Dunamaratonon ugyan úgy próbáltad nyomni, mint elõtte. S bár gondolom a szervezeted küldözgette a maga vészjelzéseit, csakhát a sportoló az ilyet hajlamos nem figyelembe venni.
Azért remélem megúsztad a dolgot komolyabb problémák, szövõdmények nélkül.
Amit írtam nem bántásból írtam. Az okos ember tanul a hibákból, pláne ha maga követi el õket. Ha meg leírja õket, mások is okulnak belõle.
Én is rontattam már el bringás szezonomat azzal, hogy nagyon bele akartam kezdeni. A téli kihagyás után, az elsõ tavaszi tekerésemnél, egy rossz mozdulattal megrántottam a térdemnél az egyik ínszalagot. Ennek kb. 2 hónap kényszerû kihagyás lett az eredménye. Még jóval utána is éreztem minden tekerés után a térdemet. Ezzel azt hiszem egy életre megtanultam, hogy a fokozatosság mindennél többet ér. Azóta igyekszem visszafogni magamat, még akkor is ha a vérem egyébként hajtana tovább.