A Spitzer-ûrteleszkóppal a Világegyetem távoli részében lévõ, és ezért annak korai állapotát képviselõ objektumokat tanulmányoztak. Az Õsrobbanás után mindössze 400-700 millió évvel létezett csillagok észlelése az úgynevezett sötét idõszak végét jelölheti.
Alexander Kashlinsky (NASA GSFC) és kollégái már régóta vadásznak az Univerzum legelsõ sugárzó égitestjei után. A jelenlegi észlelések során öt égterületrõl készítettek több száz órányi megfigyelést az infravörös tartományban.
Az így rögzített õsi infravörös sugárzás enyhén egyenetlen eloszlásban az égboltnak szinte minden részérõl érkezett. Megfigyelése nehéz, ugyanis nagyon sok közeli elõtérobjektumot is megörökítenek a mérések. A pontos eredményhez utóbbiak sugárzását le kell vonni az adatokból - tehát az összes elõtércsillag és közelebbi galaxis sugárzásától "meg kell szabadulni".
A technikailag nehezen megvalósítható, hosszas feldolgozás ezúttal sikerrel járt. A mûveletek után visszamaradt sugárzás a közel 13,7 milliárd éves Világegyetemnek nagyon õsi, a kezdet után kb. 400-700 millió évvel jellemzõ állapotából érkezett. Ezzel gyakorlatilag a tõlünk nagyságrendileg 13 milliárd fényévre lévõ égitesteket vizsgálták. Az infravörös sugárzást az õsi objektumok eredetileg még az ultraibolya és az optikai tartományban bocsátották ki, de a sugárzás a Világegyetem tágulása miatt az infravörös tartományba tolódott el.
A megfigyelt objektumok pontos mibenléte egyelõre nem ismert, csak annyi biztos, hogy a legelsõ képzõdmények némelyikét sikerült elcsípni. Eddig két lehetõség jött szóba: vagy nagyon korai, több száz naptömegû, extrém nagy csillagok lehetnek, avagy fekete lyukak, amelyek anyagot kebeleznek be környezetükbõl és ezáltal erõs sugárzást produkálnak.
Elméleti megfontolások alapján a Világegyetem legelsõ csillagai között rendkívül nagy, akár 1000-szeres naptömegû égitestek is lehettek. Ha a sugárzás ilyen objektumoktól, azaz õsi csillagoktól ered, akkor azok õsi galaxisokban koncentrálódhatnak. A most megfigyelt csoportosulások viszonylag kicsi, nagyságrendileg kb. egymillió naptömegû galaxisok lehetnek. Ezek késõbbi összeállásával születhettek a ma ismert, nagyobb csillagvárosok.
Bal oldalon az egyes elõtércsillagok láthatók az Ursa Maior (Nagy Medve) csillagkép irányába rögzített felvételen. Jobbra pedig a végeredmény, amelyet az elõtércsillagok és elõtérgalaxisok levonása után kaptak: a legtávolabbi égitestek sugárzásának eloszlása. (NASA/JPL-Caltech/A. Kashlinsky (GSFC))
Az alábbi ábrán néhány fontos megfigyelés összegzése látható, amelyek a Világegyetemet az Õsrobbanás után különbözõ idõtartammal, eltérõ állapotokban mutatják. Balra a COBE mûhold által rögzített mikrohullámú háttérsugárzás, és annak kisebb szabálytalanságai láthatók. Középen a Spitzer jelenlegi megfigyelése áll, jobbra pedig a Hubble-ûrteleszkóp HDF felvétele igen távoli galaxisokról. Az alsó skálán az egyes megfigyelt objektumok megjelenésének idõpontjai látszanak a Világegyetem fejlõdése során. A jelenlegi Spitzer-észlelés az elsõ csillagok születése elõtti, ún. sötét idõszak végét jelölheti.
Néhány megfigyelés és a neki megfelelõ idõpont, amely a Világegyetem fejlõdésének eltérõ állapotait képviseli (NASA/JPL-Caltech/A. Kashlinsky (GSFC))
A most azonosított objektumok abszolút értelemben rendkívül fényesek, és különböznek minden ismert, a környezetünkben lévõ, napjainkban megfigyelhetõ égitesttõl. A további vizsgálatuk segíthet a legelsõ galaxisok, és talán azok extrém nagytömegû csillagainak kialakulását megérteni. Ehhez elsõsorban a következõ generációs James Webb ûrteleszkóp nyújt majd fontos adatokat..