A feltételezések szerint Tejútrendszerünk centrumában egy körülbelül 3 millió naptömegû fekete lyuk található. A képzõdménybe lassan gáz áramlik a környezetébõl, de ebbõl feltehetõleg sokkal kevesebbet nyel el, mint például az aktív galaxisok hasonló központi objektumai. Bár a Tejútrendszer fekete lyuka nyugodtnak nevezhetõ, alkalmanként azért megemelkedik a sugárzása, egy-egy intenzív anyagbeáramlási idõszakban. Egy ilyen ritka esemény nyomaira akadtak nemrég a Chandra-röntgenteleszkóppal.
A megfigyelések alapján a múltban egy alkalommal jelentõsebb anyagmennyiség zuhant a Tejútrendszer fekete lyukába. A befelé spirálozó anyagtömeg felforrósodott, és erõs röntgensugárzást bocsátott ki. A sugárzás körülbelül 50 ével ezelõtt érhetett hozzánk, de akkoriban még nem voltak meg az észleléséhez szükséges berendezéseink.
"Szerencsére" a bezuhanáskor keletkezett intenzív röntgensugárzás néhány közeli gázfelhõ anyagát is gerjesztette. Az itt található vasatomok belsõ elektronjai kilökõdtek eredeti helyzetükbõl, majd amikor oda visszatértek, maguk is sugárzást bocsátották ki. Ezúttal tehát nem közvetlenül a fekete lyuk környezetébõl érkezõ sugárzást, hanem a sugárzás által gerjesztett anyagból kibocsátott újabb sugárzását sikerült megfigyelni.
A felhõt elért, majd onnan újra kibocsátott röntgensugárzás hosszabb utat futott be, mint amely közvetlen jutott hozzánk a fekete lyuk környezetébõl. Ezért az egyenesen felénk tartó sugárzáshoz képest közel 50 évet "késett" bolygónkról nézve - ugyanakkor ne feledjük, hogy ez a késõ sugárzás is kb. 26 ezer évet utazott, amíg elért bennünket. A besugárzott felhõrõl érkezõ röntgenemisszió intenzitásának változását 2002, 2004 és 2005 folyamán sikerült megfigyelni a Chandra-röntgenteleszkóppal. A három észlelés alkalmával mind a sugárzás intenzitása, mind pedig területi eloszlása eltérést mutatott.
A megfigyelt röntgensugárzás jellemzõi alapján kizárható, hogy az például a kérdéses felhõkben lévõ szupernóva-maradványtól, vagy egy neutroncsillagot, esetleg fekete lyukat tartalmazó kettõstõl származna. Úgy is fogalmazhatunk, hogy biztosan a központi fekete lyuk aktivitásának fény (avagy röntgen) "visszhangját" sikerült megfigyelni. A Chandra-röntgenteleszkóppal már többször észleltek olyan sugárzásnövekedést, amely a központi fekete lyuk változó aktivitásához kapcsolódhatott, és a sugárzás onnan közvetlenül jutott el hozzánk. Ezúttal azonban elsõ alkalommal sikerült rögzíteni és biztosan igazolni egy ilyen esemény "visszatükrözõdését" - noha annak elméleti lehetõségét már évekkel korábban elõrejelezték.
A kifényesedés (balra) és területi elhelyezkedése (jobbra) a központi fekete lyuk pozíciójához (Sgr-A) viszonyítva (NASA/CXC/Caltech)
A fent említett anyagtömeg bekebelezése során a központi fekete lyuk környezetének sugárzása mintegy százezerszerese lehetett a mostaninak. A jelenség alkalmával nagyságrendileg a Merkúrral megegyezõ mennyiségû anyag zuhanhatott a fekete lyukba. Az egyszeri nagyobb tömeg bezuhanására több lehetõség is van. Elképzelhetõ, hogy a fekete lyuk váratlanul találkozott egy égitesttel, amelyet szétszaggatott, majd elnyelt. De az is lehetséges, hogy a környezetébõl fokozatosan felé áramló és egy ún. tömegbefogási (akkréciós) korongban halmozódó anyagban lépett fel valamilyen instabilitás, és ez eredményezte a bezuhanó mennyiség hirtelen megnövekedését.
Galaxisunk központi vidéke a Spitzer-ûrteleszkóp felvételén. (NASA/JPL-Caltech/S. Stolovy (SSC/Caltech))
A fenti képet a Spitzer-ûrteleszkóp rögzítette az infravörös tartományban a Tejútrendszer központi vidékérõl. Ezeken a hullámhosszakon viszonylag jól "átlátni" a Galaxisunk fõsíkjában koncentrálódó felhõk többségén, ezért a legbelsõ vidék is tanulmányozható. A hamisszínes felvételen a kék a 3,6 mikrométeres, a zöld az 5,8 mikrométeres, míg a vörös a 8,0 mikrométeres hullámhosszú sugárzást jelzi. A képen látható terület a Tejútrendszer központi vidékén 890 fényév széles és 640 fényév "magas" résznek felel meg. A felvételen látható legtöbb objektum Galaxisunk központi dudorában helyezkedik el. A szálas szerkezetû alakzatok csillagközi felhõk, amelyekben több helyen is új égitestek születnek.