720 kilométer/órás sebességû, a földi futóáramlásokra hasonlító szelet és 2400 kilométer átmérõjû sarki felhõt azonosítottak a Szaturnusz legnagyobb holdján. Utóbbi pozíciója egybeesik az északi sarkvidéken nemrég felfedezett, szénhidrogén-folyadékkal kitöltött tavak helyzetével.
A Titan, alatta a csillag fedéskor észlelt egyik fénygörbe (NASA, JPL)
Nemrég közölték egy korábbi, a Titan légkörével kapcsolatos megfigyeléssorozat eredményét. 2003. november 10-én a Titan a Földrõl nézve elhaladt két távoli és viszonylag fényes csillag elõtt, mindössze fél óra különbséggel. A hold légköre miatt a csillagok fénye a jelenség elején és végén fokozatosan halványodott el, illetve fényesedett fel. Emellett a fedés közepén enyhe visszafényesedés is mutatkozott, amikor a hold légköre egy hatalmas lencse módjára felénk fókuszálta a mögötte lévõ csillag sugárzását.
Ekkor a Földrõl nézve a Titan korongjának peremén lévõ légrétegeken haladt keresztül és tört meg a csillagfény. Ha a korong mentén az atmoszféra mindenütt egyforma lett volna, a felfényesedés pont a jelenség közepén jelentkezik. A Föld három eltérõ helyérõl készült megfigyelés alapján azonban nem így történt. A jelenség térbeli modellezése révén lehetõség nyílt rá, hogy a légkör több jellemzõire is következtethessünk.
Eszerint az északi sarkvidéken vékonyabb volt az atmoszféra, mint a déli féltekén, feltehetõleg azért, mert az északon ekkor tél volt. Emellett 200 km-es magasságban, illetve nem sokkal felette igen gyors, kb. 200 m/s (720 km/h) sebességû szél fújt. A földi futóáramlásokra emlékeztetõ jelenség keretében kevesebb mint egy földi nap alatt körbeszáguldanak itt a felsõlégkör gázai.
A viharos erejû szelek mellett egy kiterjedt felhõkomplexumot is azonosítottak a tavalyi év végén. 2006. december 29-én fotózta le a Cassini-ûrszonda a képzõdményt az északi féltekén. A téli ködtakaró alól napjainkban bukkan ki ez a felhõzet, amely a pólustól az északi szélesség 62. fokáig húzódik, átmérõje tehát kb. 2400 km.
A modellek már korábban is elõrejelezték a fenti felhõalakzatot, de annak nagy mérete meglepte a szakembereket. A két héttel késõbb, 2007. január 13-án készült megfigyelés idején még mindig egyértelmûen látszott, tehát stabil légköri jelenséggel állunk szemben. A radarmérések alapján az északi sarkvidéken nemrég azonosított, szénhidrogén-folyadékkal kitöltött tavak helyzete egybeesik a most talált felhõtakaró pozíciójával. Eszerint a felhõ láthatja el csapadékkal a tavakat - illetve a visszapárolgó és a magasban kicsapódó folyadék is közremûködhet a felhõzet fenntartásában.
A Cassini VIMS detektorának felvétele a Titan északi sarkvidékén mutatkozó kiterjedt felhõképzõdményrõl 2006. december 29-én, 90 ezer km távolságból. A hamisszínes képeken a kék 2, a zöld 2,7, a vörös 5 mikrométeres hullámhosszakon rögzített sugárzást jelöl (NASA, JPL)
A földi megfigyelések alapján a Titan felhõzete évszakos változást mutat. Úgy fest, hogy a felhõkomplexum fokozatosan dél felé tolódik, amint az északi féltekén melegszik az idõ. Eközben átmenetileg meg is szûnhet a felhõzet, de akár folyamatosan is vándorolhat - míg végül a déli féltekén a helyi tél idején megállapodik. A felhõzet mozgása érdekes következménnyel jár: elképzelhetõ, hogy a jelenleg még folyadékkal kitöltött északi tavak lassan kiszáradnak, és a déli medrek fokozatosan megtelnek. Ezzel egybevág azzal a megfigyeléssel, hogy míg az északi és jelenleg téli féltekén több tucat folyadékkal kitöltött tavat találtak, délen csak egyetlen hasonló képzõdmény mutatkozott.