"Miért forog minden a Világegyetemben? A Föld forog a tengelye körül, a Nap körül, a galaxis körül, a csillagok is forognak, a galaxisok is. Miért nem statikus minden és csak állnak "egy helyben", ahogy tágul a Világegyetem?"
A kérdésre a válasz a fizikai megmaradási törvényekben keresendõ. Zárt rendszerekre érvényes az energia-, a lendület- és perdületmegmaradás törvénye, melyek a vonatkozó fizikai törvények szimmetriáiból következnek. Részletes tárgyalás nélkül röviden arról van szó, hogy a klasszikus fizika egyenleteinek érvényessége független attól, hogy az idõ kezdõpontját mikortól vesszük fel (következmény: energiamegmaradás), a térbeli helyzet leírására használt koordináta-rendszerünknek hol van a kezdõpontja (következmény: lendületmegmaradás), illetve hogy milyen szögbõl kezdjük felmérni az irányokat (perdületmegmaradás).
Utóbbi mennyiség a tömegeloszlástól, sebességtõl és mérettõl függ, melyek kombinációja állandó. Ennek megfelelõen ha változik valamelyik a három közül (pl. a tömegeloszlás és/vagy méret), akkor a többi ellensúlyozza ezt a változást. A perdületmegmaradás legszemléletesebb példája a piruettezõ korcsolyázó, aki a kezeit behúzva megváltoztatja testének tömegeloszlását, aminek eredményeképpen felgyorsul a forgása.
A Világegyetem minden egyes égitestje fejlõdésen esett át az elmúlt 13,7 milliárd évben, mely fejlõdésnek fontos összetevõje a lokális összehúzódás. Miközben maga az egész Világegyetem tágult, az erõs tömegkoncentrációk környezete ezzel ellentétes irányban mûködött. Naprendszerünk 4,5-5 milliárd évvel ezelõtt kb. 1-2 fényév méretû gázfelhõ volt. Ennek a belsõ összehúzódása feltehetõen valamilyen külsõ tényezõ hatására, pl. egy közeli szupernóva-robbanás lökéshullámát követõen indult el. A mag összehúzódása elindította a gravitációs összeomlást, aminek eredményeként kialakult a Nap, körülötte pedig a bolygók. Ezek mindegyike nagy kiterjedésû por- és gázcsomók összehúzódásával jött létre – azaz lehetett nekik szinte tetszõleges kicsi forgásuk, az összehúzódás következtében ez a forgási sebesség óhatatlanul több nagyságrendnyit felgyorsult. Eredeti forgásuk pedig valószínûleg annak volt eredménye, hogy nem ideális gömbszimmetrikus felhõkbõl, hanem szabálytalan alakú, torz tömegeloszlású csomókból álltak, melyek a hasonló csomókkal kölcsönhatva keringõ/forgó mozgást végeztek.
A galaxisokra ugyanúgy érvényesek ezek a megfontolások, hiszen ezek is sokkal nagyobb kiterjedésû gázfelhõk összehúzódásának eredményei. Egyébként a külsõ anyagbefogás is lehet "forgató" hatású: hacsak nem pontosan a tömegközéppontban találja el a kívülrõl becsapódó kisebb égitest a nagyobbat, összeolvadásuk utóbbi tengelyforgási irányától függõen felpörgeti vagy lelassítja a forgást. Ez a folyamat felelõs például az Univerzumban tapasztalható leggyorsabb forgásokért, melyek kölcsönható kettõscsillagokban fordulnak elõ. Ezekben egy kis méretû, ám nagy tömegû csillag anyagot szív el a kísérõjétõl. A becsapódó gázcsomók az oldalról eltalált biliárdgolyóhoz hasonlóan felpörgetik az anyagot elszívó égitestet, ami a milliszekundumos pulzárokban a tengelyük körül másodpercenként több százszor megforduló neutroncsillagokat eredményez.