Egy fekete lyukkal történõ túl közeli találkozás mindenképpen végzetes. A kérdés csak az, hogy a határ átlépése után mennyi idõnk van még a lét és nemlét kérdésein töprengeni.
Tudományos-fantasztikus regények és filmek gyakori fordulata, hogy egy közel fénysebességgel mozgó ûrhajó, esetleg éppen a hipertérbõl (akármi is legyen az) kilépõ csillagközi jármû túlságosan közel kerül valamilyen veszélyes objektumhoz. Szerencsés esetben ez csak egy mezei csillag, s az ûrhajó szuper védõburkolata megvédi az utazókat az óriási hõmérséklettõl; izgalmasabb forgatókönyvek esetén egy éppen robbanó szupernóva vagy egyenesen egy fekete lyuk jelzi az út végét. Utóbbi helyzetbe kerültek számukra kínál némi vigaszt a University of Sydney két kutatójának (G. Lewis és J. Kwan) új eredménye, amely szerint bár egy adott határ átlépése után a vég elkerülhetetlen, ha elég nagy fekete lyukkal találkozunk, s jó stratégiát választunk, marad még némi idõnk arra, hogy újra számba vegyük életünk legfontosabb mozzanatait.
Az elméleti határ, aminek átlépése után már nincs visszaút, a fekete lyuk ún. eseményhorizontja, vagy más néven Schwarzschild-sugara. Az ezen történõ áthaladás után már elkerülhetetlen a téridõ-szingularitással történõ találkozás, s így a teljes megsemmisülés, mégpedig a szerencsétlen (vagy merész) ûrutazó sajátidejében mérve mindenképpen véges idõ alatt. Ha az ûrutas közvetlenül az eseményhorizont elõtt nyugalomban van, majd innen indulva lépi át azt, akkor az "idõhúzásra" a legjobb stratégia a semmittevés, azaz az egyszerû szabadesés a szingularitás felé. Ezen kiindulási feltételek azonban valószínûleg a legritkább esetben fognak majd elõállni, a fekete lyuk megközelítése általában távolabbról kezdõdik majd. Az új eredmények szerint ilyen esetekben (de még mindig nyugalmi helyzetbõl indulva) a sima szabadesés csak a Schwarzschild-sugár eléréséig jó taktika, a fekete lyuk eseményhorizontja alatt más a hosszú élet titka.
Mivel az eseményhorizont átlépése és a szingularitás elérése közötti maximális idõ egy szabadon esõ testre a fekete lyuk tömegével egyenesen arányos, ha az utazó egy csillag összeomlása után keletkezett fekete lyukba zuhan, a Schwarzschild-sugár átlépése után mindössze a másodperc töredéke marad számára, ha azonban sorsa egy nagyon nagy tömegû fekete lyukkal hozza össze, néhány órája is lehet hátra. Sajnos ez az idõ semmiképpen nem telik majd kellemesen, ugyanis az óriási árapály-erõk miatt az ún. spagetti-hatás mindenképpen fellép: a láb és a fej között olyan óriási a különbség a gravitációs tér erõsségében, hogy ez a differencia valósággal megnyújtja az ûrutazót, s három térbeli dimenzióját egyre akarja csökkenteni.
Mivel abból indultunk ki, hogy képzeletbeli hõseinknek olyan ûrhajójuk van, ami képes a csillagok közötti tér átszelésére, a hajtómû segítségével minden bizonnyal jelentõs energiákat képesek mozgósítani a zuhanás befolyásolására. Elõször próbálkozzanak tehát (Han Solo nyomán) a következõvel: fordítsák ûrhajójuk orrát a vonzócentrummal ellentétes irányba, s kapcsoljanak minden energiát a hajtómûvekre, egészen addig, míg el nem érik a szingularitást. Ne felejtsék azonban el, hogy egy fekete lyuk belsejében vannak egy közel fénysebességre képes ûrhajóban, így az Einstein-féle relativitáselmélet hatásaival is számolniuk kell. A fekete lyukak elméletébõl eddig is ismert volt, hogy ez a stratégia éppen a vég bekövetkeztét sietteti, minél jobban igyekszik menekülni valaki egy fekete lyuk belsejében, annál gyorsabban zuhan a szingularitás felé. A szerzõk szerint azonban van olyan gyorsításos stratégia, ami az elõzõekkel ellentétben majdnem mindenki számára jelent némi pluszt, ennek lényege pedig az, hogy a hajtómûveket csak egy adott ideig kell bekapcsolni, majd azután szabadeséssel zuhanni a fekete lyuk centruma felé.
A kérdés ezután már csak az, hogy mennyi is a hajtómûvek mûködtetésének optimális idõtartama. Lewis és Kwan a viszonylag egyszerû számolást igénylõ példájukban figyelembe veszik a fekete lyuk tömegét, az ûrhajó hajtómûveinek teljesítményét, illetve azt, hogy a jármû milyen gyorsan haladt át az eseményhorizonton. Az itt természetesen nem részletezhetõ számításokból kiderül, hogy van egy maximális gyorsulás, amivel még sajátidõt lehet nyerni a sima szabadeséshez képest a lyuk belsejében, ezt a gyorsulás túllépve azonban ismét csökken a szingularitás eléréséig rendelkezésre álló idõ.
Összefoglalva tehát a következõ a helyes stratégia. Ha az utazó az eseményhorizontról nyugalomból indul, akkor ne csináljon semmit, csak zuhanjon szabadon. Ha azonban az eseményhorizont fölött lévõ pontból indul el, de még mindig nyugalomból, akkor az eseményhorizontot átlépve az erre alkalmas rakétájával próbáljon kifele mutató gyorsulást produkálni, ezt viszont ne vigye túlzásba. Ha mindezt sikerül megcselekednie, akkor nyugodtan nyújtózkodhat egyet ...