Egy újabb eredmény megerõsíti, hogy az Ia típusú szupernóvák megbízhatóan használhatók kozmikus távolságmérésre.
Fantáziarajz a robbanásról, amely megvilágítja a korábban ledobott, távolabbi anyaburkokat (ESO)
Az Ia típusú szupernóvák mai ismereteink alapján kettõscsillagoknál lángolnak fel, ahol az egyik égitest életútja végén a mag fehér törpe formájában marad vissza. Ha a fõsorozaton tovább tartózkodó társáról anyag áramlik át a fehér törpe felszínére, akkor annak tömege meghaladhatja azt a kritikus határt, amely felett belsõ rétegei már nem képesek ellenállni a külsõ nyomásnak.
Az 1,4 naptömeg környékén húzódó ún. Chandrasekhar-határt meghaladó tömeg esetén az objektum összeomlik, és Ia típusú szupernóva-robbanást produkál. Mivel az összeomlás elvileg mindig hasonló tömegnél következik be, az ilyen szupernóvák egyforma "nagyot" robbannak, és egyforma fényességûek. Emiatt ideálisan használhatók távolságmérésre: a látszó fényességük alapján megbecsülhetõ valódi fényességük, ebbõl pedig közelítõ távolságuk. A módszert napjainkban rendszeresen fel is használják távolságmérésre, fõleg a Világegyetem nagy messzeségben lévõ objektumainál.
Ugyanakkor a robbanást megelõzõ események, a jelenség háttere még teljesen nem ismert - az sem kizárt, hogy két fehér törpe összeolvadása váltja ki a kataklizmát. Ezért minden megfigyelés fontos, amely a jelenség lezajlásába enged bepillantást. Az ESO szakemberei az egyik 8,2 méteres VLT-teleszkóppal, az UVES-spektrométerrel vizsgálták az SN 2006X jelû szupernóva sugárzását, amely a 70 millió fényévre lévõ M100 jelû spirális galaxisban lángolt fel. A méréseket a hawaii Keck-teleszkóppal, a VLA-rádióteleszkóp-rendszerrel és a Hubble-ûrtávcsõ megfigyeléseivel egészítették ki.
Ilyen részletesen még egyetlen Ia típusú szupernóva robbanását sem tanulmányozták az eseményt követõ négy hónapon keresztül. A színképekben sikerült olyan elnyelési vonalak nyomára akadni, amelyek korábban ledobott anyagfelhõktõl származtak. Ezek a héjak 0,05 fényévre csoportosulnak a felrobbant objektumtól, illetve egykori társától. Anyaguk kb. 50 km/s-os sebességgel tágul, azaz sokkal lassabban, mint egy szupernóva-robbanás által ledobott burok - ellenben pont úgy, mint ahogyan az egy vörös óriás lefújt külsõ rétegeinél várható. Eszerint a kérdéses anyagot kb. 50 évvel ezelõtt pöfékelhette le egy vörös óriás.
Fantáziarajz az anyagot átadó vörös óriásról (balra) és az akkréciós (tömegbefogási) korongról, amelynek centrumában a fehér törpe található (jobbra). (ESO)
A megfigyelések alapján összeálló kép arra utal, hogy egy átlagos vörös óriás - fehér törpe páros létezett a robbanás elõtt, ahol az óriáscsillagról apró társára áramlott át az anyag, míg az végül fel nem robbant. A megfigyelés egybevág az Ia típusú szupernóvák robbanásáról kialakított képünkkel, és arra utal, hogy az ilyen események megbízhatóan alkalmazhatók távolságmérésre.
Informatika és tudomány
