A megfigyelések és a modellek alapján a jéggel borított felszínû Europa hold belsejében hatalmas, sós óceán helyezkedhet el.
Az Europa jupiterhold feltételezett belsõ szerkezete (JPL, NASA, Caltech)
A Jupiter Galilei-holdjai közül az óriásbolygótól kifelé haladva második az Europa. Fényes és fiatal felszínét töredezett vízjégpáncél borítja, amelynek vastagsága a becslések alapján 5-20 km körül lehet. A jégréteg alatt a szakemberek folyékony vízóceánt feltételeznek.
Utóbbi létére utalnak a felszínen található, összetört blokkokból álló ún. káoszterületek, amelyeken az egyes jégtömbök valamilyen képlékeny anyagon elmozdultak egymáshoz képest. Szintén könnyen magyarázhatók a jég alatti vízzel a csekély domborzati különbségek a felszínen, a nagy kráterek kilapult alakja, valamint a belsõben áramló anyagtól kialakuló mágneses tér változékony jellege - utóbbit rendkívül képlékeny közegben mozgó ionok generálhatják.
Kevin Hang (JPL) azt próbálta megállapítani, hogy milyen sók lehetnek az Europa jégpáncélja alatti óceánban, amelyek ionizált formában létrehozhatják a fent említett mágneses teret. Ha a primitív összetételû ún. kondrit-meteoritok anyagából "gyúrnánk össze" az Europát, akkor a kõzetekbõl vízzel érintkezve fõleg Mg2+ (magnézium) és SO42- (szulfát) ionok oldódnának ki.
Az eddigi megfigyelések során jelentõs mennyiségû szulfátiont tudtak már az Europa felszínén kimutatni, azt azonban nem sikerült megállapítani, hogy milyen kation kapcsolódik hozzájuk. A magnézium csak az egyik lehetõség, a nátrium is gyakori elem, amely szintén elõfordulhat a holdon. A földi óceánokban lévõ só a kõzeteket alkotó ásványok mállásából és a tenger alatti vulkánok gázkibocsátásából származik. Bolygónkon a nátrium- és a kloridion található a legnagyobb mennyiségben, ez alkotja a tengeri só túlnyomó részét.
A Földön a globális lemeztektonika keretében alábukó kõzetlemezek a rajtuk lévõ üledékekben sok vizet visznek magukkal a mélybe. Ez késõbb magas hõmérsékleten felszabadul, és visszajut az óceánba - ugyanakkor a korábban kivált magnézium nagyobb része nem kerül vissza a világtengerbe. A folyamat tehát csökkenti a vízben oldott magnézium mennyiségét. Hasonló jelenségre, globális lemeztektonikára utaló nyomokat egyelõre nem azonosítottak az Europán - igaz nagyon korlátozottak ismereteink az óceán alatti, kõzetek alkotta régióról.
Az Europa óceánjának összetételét tehát nehéz megbecsülni. A korábban vázolt kondritos modell és a felszíni megfigyelések alapján sok szulfát lehet benne. A jégpáncél tetején megfigyelt különbözõ "szennyezõanyagokból" több található, mint amennyi csak külsõ forrásból, pl. a vulkanikusan aktív szomszédos Io holdról érkezhet - tehát jelentõs része a jég alatti óceánból származik. A most publikált modellek alapján a magnézium lehet a leggyakoribb kation, amely a szulfáthoz kapcsolódik, mind az Europa felszínén, mind annak belsejében.
A felszíni jégben a szulfátion a H2O-val érintkezve, a Juptier magnetoszférikus bombázásától kénsavvá alakul. Ez részben az óceánba is visszajut, savassá téve annak kémhatását. Az eddigi becsléseket összevetve a magnézium lehet e legfontosabb kation az óceánban, de emellett ionizált nátrium és hidrogén is lehet benne.
A Galileo-szonda felvétele a Therea névre keresztelt káoszterületrõl. Feltehetõleg az óceán aljzatán lévõ vulkáni központtól feláramló forró víz olvasztotta meg itt a jeget, amely táblákra tört, és a vízben lévõ sók színezték el a felszínt, enyhén barnás árnyalatot adva a jégnek (JPL, NASA, Caltech)
A fenti folyamatok mellett egyéb, a víz összetételét befolyásoló, bizonytalanul ismert jelenségek is történhetnek az óceán aljzatán. Utóbbiakról még bizonytalanabbak az ismereteink, de elsõsorban az ott feltételezett vulkáni tevékenység okozhat változásokat. Emellett az óceán nem tekinthetõ teljesen zárt környezetnek. Geológiai idõskálán mérve a jégkéreg repedései révén az anyagok egy része a felszínre jut, onnan pedig pl. a hidrogén az ûrbe távozhat. Ez növelheti az alkáliák arányát a jégben, és annak recirkulációja révén az óceánban is. Nagy kérdés, hogy ez mennyire befolyásolja annak kémhatását. Mindezeken felül ha esetleg élõlények is vannak az óceánban, azok szintén módosíthatják az összetételt - akárcsak a Föld esetében.
A megfigyelések és a modellek alapján tehát valószínûsíthetõ, hogy az óceánban magnézium- és szulfátionból van a legtöbb, ez a fõ összetevõ, amely a felszíni jeget barnásra szennyezi. A számításokat a Galileo-ûrszonda magnetométerének mérésivel kiegészítve pedig úgy fest, hogy az Europa jégpáncélja alatt egy sókban igen gazdag, kifejezetten tömény óceán található.