Az ion-hajtómû elég régi dolog, már az 1970-es években is használták, igaz, akkor olyan kicsi volt a tolóereje, hogy csak mûholdak pocizionáló hajtómûvének használták. A Deep Space 1 ûrszonda volt az elsõ, amely tartósan mûködõ ion-hajtómûvel rendelkezett, de még ez is elég kicsi tolóerõvel rendelkezett (emlékeim szerint nem érte el az egy newtont).
Az Ion-hajtómû fõ elõnye két részbõl tevõdik össze: egyfelõl igen jó az üzemanyagfelhasználási rátája, másfelõl akár évekig is mûködhet, tehát ideális a bolygóközi ûrszondák hajtómûvének. A mûködéséhez valamilyen (általában) fémes folyadék (pl. Higany) vagy nemesgáz (pl. Xenon) és energia kell. Amit fejlesztenek, az a JIMO (Jupiter Icy Moons Orbiter), ahol az energiaellátást egy kis atomreaktor fogja biztosítani (a Deep Space 1 ugye csak napelemekkel és akkumulátorokkal rendelkezett, részben emiatt is volt olyan kis tolóereje).
Amúgy a végtelenségig az ion-hajtómûvekkel sem lehet gyorsulni, a DS1 hajtómûvénél az ionok 43.000 m/s sebességel léptek ki, vagyis ez egyben az elméleti elérhetõ sebesség is. Ugyanakkor ez mégis iszonyatos elõrelépés, ha figyelembe vesszük, hogy a kémiai rakétáknál a kilépõ égéstermék sebessége csak 2.000-3.000 m/s...