Nincs ki vagy mi aki vagy ami ezt tapasztalja, mert egy önlényegû dolog sincs.
Tapasztalás csak akkor lehetséges, ha bármivel azonosítod magad, enélkül nincs nincs se tudat se más.
Nincsenek anyagi, vagy nem anyagi dolgok, sem anyag felett állók.
A tudat a tartamával együtt jelenik meg, és múlik el, ezeket szétválasztani nem lehet.
A következõ kérdésedet nem igazán értettem. Hogy minél feltételezünk többet, és mi az amirõl csak feltételezzük, hogy tudjuk.
Az üresség nem tapasztalható dolog, mert nincs tapasztalt, és nincs ki tapasztal. Nincs kívül és nincs belül. A sunyata (a dolgok valódi üresség természete) minden mástól, mint saját magától üres.
Ezzel szemben áll a hétköznapi tapasztalat, mikor a tapasztalások jelen vannak.
Az üresség nem semmit jelent. A dolgok ugyanúgy jelenvannak csak okság nélkül.
Látom ezt Te is érted.
Az, hogy Te tapasztalnál ebben az ürességben, hogy valami végsõ lényeg tapasztalna, amit elnevezel tudatnak elég vad spekuláció. Sokkal inkább feltárul a dolgok lényegtelensége, önlényeg nélkülisége. És ilyen a természete minden dolognak az érzékszervektõl, a tudatig mindennek. Nem anyagi, és nem nem-anyagi.
Minden dolgot a ragaszkodás szül. Ragaszkodás valamiféle lényegiséghez, ami viszont nincs. Nem szükségszerû beleesni egy olyan gondolkodásba, ahol a minõsítõ, és minõsített kettõssége uralkodik. Egyetlen dolog lényegisége sem elérhetõ, ez mind jelenség.
A tudattól nem lehet megszabadulni, mert lényege ugyanúgy nem elérhetõ, mint egyetlen dologé sem. Csak az "én" akar megszabadulni, elérni, amég fel nem ismeri a dolgok ürességét.
Nincs szemünk, nincs hallásunk, nincs tudatunk, nincs ki birtokolná ezeket. A tudat eme kettõsségben való látása vonja maga után a szenvedést, és a függõ keletkezést ez az énképzet.
A tudat nem rajtunk kívül esik, és nem mi vagyunk, nem bennünk van, nem is birtokoljuk azt, és fõleg nem elkülönülõ valami.
A tudatlanság alatt azt értettem, hogy az emberek ragaszkodnak lényegiséghez, minõséghez, ahhoz, hogy valami más, a világtól elkülönülõ önlényeggel rendelkeznek, vagy õk saját maguk, emiatt esnek bele tapasztalásba ami az ént képzi, ez a létezésbe vetett hit, és ragaszkodás.
Az emberbõl nem lehet kilépni, nincs ki, vagy mi kiléphetne belõle, nincs egy ilyen önlétezõ hogy ember, vagy tudat.
Hogy honnan jönnek ezek a dolgok? Nem jönnek. Amik jönnek, azok a tudat kettõsségébõl származó jelenségek. Mindez nem-megsemmisülõ, nem-örök,
nem-szûnõ, nem-keletkezõ.
Ami valóban nincs az az önlényegûség, nincs énlélek, nincs tudat, nincs egy ezek mögötti mi vagy ki sem, ami mindezt elszenvedi, sem ami mindettõl független. Soha nem is volt. Nincs ki megszületett, és nincs, ki meghal. Ami van vagy nincs az a tudat kettõs látásából eredõ képzetek, amikhez való ragaszkodás születés és halál okozója.
Sok kis tudat sincs, ami van az a ragaszkodásból eredõ szemlélet, az, amitõl azt hiszik az emberek, hogy bármitõl is különböznek, és ragaszkodnak ezekhez az önzõ gondolatokhoz, így esnek bele tapasztalásba.
A kapuk a tudattal együtt jelenségek, olyanok mint minden dolog, üresek, mert nem rendelkeznek önlényeggel. Nem nyitotta õket senki és semmi világra, mert a velük való azonosulásból keletkezik a világ.
Nem a kapuk azonosítják magukat magukkal, és nem is valami igazi önlényeg azonosítja magát velük, és nem is ezek fognak ráébredni erre. Mert egyáltalán nincs, ki azonosítja magát, ez az, amit meg kell látni, ez az, amit a felébredettek megláttak, és abban a pillanatban fellebbent róluk a maya fátyla. Õk már nem különböznek tõlünk.