Ezek a x-szer nézhetõs dolgok is nézõpont kérdései. Én pl. meg tudom nézni a Tróját rengetegszer, de nem a látványa miatt (elsõdlegesen). Annál a résznél, mikor Akhilleusz legyõzi Hektort és elhurcolja, majd megszólal a zene, mely csupán egy nõi ének, és a kamera sorba mutatja a szereplõk arcát, hol a bosszút, hol a félelmet, reménytelenséget, hol a szomorúságot lehet leolvasni róluk, ez szerintem a filmnek egy csúcspontja, melynél a hátamon föláll a szõr és fantasztikusan érzem magam. Nehéz ezt a fajta katarzist leírni, de ezért az egy részért végig tudom nézni az elõtte lévõ 1-2 órát, mert míg idáig eljutunk a történetnek is ki kell bontakoznia.
És amely filmeknél én ilyet érzek, számomra elsõdlegesen az az igazi alkotás, mûvészet.