Az alábbi történeteket Balázs fedõ- és keresztnevû olvasóm mesélte nekem, a Lehel tér õszi magányát felvidítandó...
A helyszín: a tapolcai harckocsizók lõtere. (Hogy ez pontosan hol van, azt Balázs sem tudta megmondani, de nem is fontos.) A gyakorlótér közvetlen tõszomszédságában, ne kérdezzétek, miért, egy elmegyógyintézet mûködött. Az ápoltak szentül hitték, hogy odakint háború folyik, hiába próbálták nekik megmagyarázni az ápolók az ellenkezõjét, és a kórház által a Néphadsereg - mert akkoriban még az volt - vezetése felé megeresztett töméntelen tiltakozó levél is falra hányt borsónak bizonyult. A tankok jöttek-mentek, lövöldöztek, a betegek meg lapítottak és idõnként fedezéket próbáltak ásni a kórteremben.
Történt egyszer, hogy néhány T-55AM típusú harckocsi éleslövészethez készülõdött. Volt velük egy kissé ittas mûszaki õrmester is, aki egy darabig odakint szeszelgetett, majd bekopogott az egyik tankba, és kérte, hadd üljön be, mert odakint unalmas. Beengedték, miért ne, csak éppen befelé másztában meglökte a harckocsi ágyújának irányzására szolgáló tárcsát. Ez nem lett volna baj, mert a célratartó automatika nem engedte volna kitérni a lövegcsövet, csakhogy az irányzó elfelejtette ezt rögzíteni, miután már célba vette a lõtéri célpontot. Rövidesen megkapták a tûzparancsot. Bumm! Telibe is verték a diliház portásfülkéjét... Na, vége is lett mindjárt a lövészetnek, mindenki kiszállt, és gyorsan inni kezdett, mert biztosak voltak benne, hogy ezután egy darabig nem jutnak szeszhez. Szerencsére a fülke üres volt, a portás épp klotyón volt, nem lett belõle nagy balhé, de az ápoltak innentõl semmi szín alatt nem voltak hajlandóak elhinni, hogy odakint csak gyakorlatoznak.
De nem ez volt az elmegyógyintézet és a harckocsizók egyetlen közös kalandja.
Egyszer egy ápolt szerzett valahol egy biciklit, és elindult vele haza. Normális esetben nem jutott volna ki a kapun, de a fent említett eset nyomán se kapu, se portásfülke nem volt. Kitekert a rétre, és elindult az orra után, mert hát bolond volt, ugyebár. A sors úgy hozta, hogy aznap is éleslövészet volt... Ültek a katonák a tankokban, várták a tûzparancsot már becélzott lövegekkel, amikor egyszer csak megjelent a célzókészülékekben egy pizsamás kerékpáros! A katona meg kíváncsi, mind elkezdték nézni, tekerték utána a nézõkét. Igen ám, de ha ezzel nézelõdnek, forog a lövegcsõ is. Mit látott a lövészetvezetõ tiszt? Azt, hogy hirtelen megjelent a lõtéren egy elmebeteg, és az összes harckocsi lassan utána fordította az ágyúját. De látta ezt a dilis is, és szegény úgy elkezdett tekerni, mintha a Tour de France-ot akarta volna megnyerni! Lett is ordítozás, sípolás, tüzet szüntess, mielõtt tévedésbõl megszórták volna pár repeszgránáttal. Aztán a mentõk valahogy összeszedték az ápoltat, visszazsuppolták a helyére, de miután elmesélte bent a sztorit, már lassan az ápolók se hitték, hogy nincs háború odakint.
A betegre szerencsére nem lõttek rá, de nem volt mindenki ilyen szerencsés.
Egyszer a harckocsiknak légvédelmi gyakorlatot tartottak. Egy kifeszített drótkötélen egy helikopter-sziluettet mozgattak a lõtér fölött, azt kellett eltrafálni a tank tornyába épített légvédelmi géppuskával. A jármûvek felálltak, már épp kezdték volna a mûsort, amikor hirtelen rádióüzenet érkezett, hogy várjanak, mert Budapestrõl érkezik néhány tábornok, hogy a gyakorlatot megtekintsék. Mit volt mit tenni, várakoztak. A tábornokok meg is jöttek - helikopteren! Balszerencséjükre pont a lõtér felõl. Valamelyik faszemû tirpák meg azt hitte, az a célpont, és elkezdte osztani a 12,7 mm-essel. Szerencsére a keze is fából volt, mert nem találta el. A helikopter villámgyorsan elhúzott a környékrõl, a remek lövész pedig néhány hétig a hûvösön üldögélt.
Történt egyszer, hogy a lõtéren gépkocsizó lövészek és harckocsizók közös gyakorlatot tartottak. Mármost tudvalevõ, hogy a csörömpösök utálják a nyulakat, és viszont, ami rendszerint idõvel kedves emlékké szelidülõ, ám a helyszínen hajmeresztõnek tûnõ szívatásokba torkollik.
Az egyik harckocsizó ebédnél valahogy rájött, hogy a kiosztott káposztakonzerv átmérõje éppen 100 milliméter, csakúgy, mint a T-55AM simacsövû lövegének ûrmérete. (Nem véletlenül egyezett egyébként, de ez más téma.) Nosza, fogta a konzervet, betöltötte az ágyúcsõbe, mögé egy vaktöltetet, majd célba vette a lövészek BMP-jét, és bumm, odasózott nekik. Gondolta, jó vicc lesz, majd takaríthatják a jármûvet. Hát nem... A konzerv úgy átment a BMP vékony páncélzatán, mint a sztaniolon, és a deszanttérben robbant. Tiszta fõtt káposzta lett minden! A hákásoknál nagy röhögés, a nyulaknál anyázás, pucolhatták ki a verdát. Utóbb, évekkel késõbb kérdezték a harckocsizót, ugyan mi lett volna, ha a konzerv történetesen eltalál valakit?
- Akkor még ma is sitten lennék - felelte nyugodtan.