Átolvastam az elmúlt pár napban keltezett írásaid Membrah. Elsõ gondolatom az volt, hogy már-már megmosolyognivalóan, bántóan naív vagy. De aztán a következõ másodpercben bevillant az is, hogy akár én is írhattam volna mindezt: amikor annyi idõs voltam, mint Te. Nem mintha most olyan sokkal idõsebb lennék. De azért elmúlt pár jellemformáló, szemléletválasztó év azóta.
Nem is tudom mit írhatnék. Hogy mi minden történt ami megváltoztatott? Az azért hosszú lenne.
Amikor annyi idõs voltam, mint Te, engem mindenki megpróbált meggyõzni, hogy csak ábrándos, lelkendezõ naív kölyök vagyok. Én nem hittem nekik. És bizonygattam az igazam. Fáradság nélkül, véget nem érõen. Megannyi vitán, párbeszéden keresztül. Aztán nekik lett igazuk. Legalábbis részben: sok olyan dologban, amit nem hittem volna korábban. Még magamról sem hittem volna.
Azt hiszem, én nem akarok azoknak az embereknek a nyomába lépni, és most téged gyõzködni, "megvilágosítani" arról, hogy mennyire más (lehet) a realitás, mint amirõl Te írtál alább.
Azt kívánom inkább: õrizd meg ezt a lelkesedõ naivitást. Sose legyen semmi, ami kizökkent ebbõl. És a párod iránt érzett szeretetbõl/szerelembõl.
Ha meg mégis lesz: úgyis levonod majd a szükséges konzekvenciákat, és megtanulod a leckét anélkül, hogy én mindezzel korábban szembesítettelek volna.