Szomorú események foglalták keretbe a szombati (2006 11. 11) Gyõri ETO - FC Fehérvár mérkõzést. A történet úgy indult, hogy a vendégszektorba a rendõrök nem engedték bevinni a lepecsételt, a fehérvári rendõrség által engedélyezett transzparenseket, mondván, hogy a Komárom-Esztergom megyei rendõrség erre nem adott engedélyt. Néhány fanatikus szurkoló, akik évtizedek óta járnak meccsre, az életük a Videoton, felháborodtak azon, hogy miért kell kivételezni velük, amikor az MLSZ rendelete szerinti nyilvántartásba vétel és engedélyeztetés megtörtént, õk maguk mindig jogkövetõ magatartást tanúsítottak, és eddig mindenhova be lehetett vinni ezeket a zászlókat, drapériákat.A rendõröket ez nem érdekelte.
A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a tatabányai rendezõkkel (a meccs helyszíne Tatabánya volt) végig korrekt hangnemben lehetett tárgyalni, próbáltak segíteni is, de nem volt rá hatáskörük. Õk beengedték volna a transzparenseket, de mint utólag kiderült, a Komárom-Esztergom megyei rendõrség kiemelt kockázatúnak minõsítette a mérkõzést, és õk vették át a találkozó biztosítását.
Arról természetesen semmilyen információt nem adtak, hogy erre a meccsre náluk KÜLÖN engedélyeztetni kellene a bevinni kívánt drapériákat, utólag pedig erre már nem akartak lehetõséget biztosítani - így lényegében esélyt sem adtak arra, hogy erre a helyzetre a jogkövetõ szurkolók felkészülhessenek.
A szurkolók ellenkezése hamar kikezdte a rendõrök türelmét, és békés, családos emberek megdöbbenve tapasztalhatták, hogy több egyenruhás úgy bánt velük, mintha állatok lettek volna. Nagy baj van azzal a világgal, ahol egy rendõr egy nõt csak úgy félrelökhet az útból, a tömegben mások hátába könyökölve törhetnek magának utat. Ez mondjuk elõrevetítette, mi minden történhet…
Amikor a fehérvári fotósok kijöttek a rendõrökhöz, és megkérdezték, hogy a túloldalon a gyõri szurkolók vajon hogyan vihettek be két ugyanilyen pecséttel ellátott transzparenst, arra nem volt válasz. Amikor a szurkolók azt kérték, hívják ide az illetékest, vagy legalább adjanak hozzá valamilyen elérhetõséget, arra nem volt válasz. A rendõrök azt mondták, parancsot teljesítenek, és innentõl elzárkóztak minden együttmûködéstõl.
Az egyik fehérvári szurkolónak sikerült elérnie a fehérvári rendõrkapitányság illetékesét, de a stadion rendõrei közül senki nem volt hajlandó beszélni vele. Sõt, senki nem vállalta a nevét, és amikor a jelvényrõl páran le akarták olvasni az azonosítójukat, elfordultak, és gúnyolódtak azon, hogy ez a szurkolóknak nevezett alsóbbrendû faj néhány példánya mit erõlködik itt. Néhányan nem hagyták magukat, és úgy döntöttek, addig nem mennek be a meccsre, amíg nem vihetik be legalább a zászlóikat – ám a rendõrök nem engedtek bevinni se magyar zászlót, se felirat nélküli, piros-kék zászlót.
A hosszas vitában a végén elõkerültek a jogi-politikai tapasztalatokkal rendelkezõ szurkolók is, és ezt követõen néhány rendõrrel már szót lehetett érteni. Innentõl már le lehetett egyeztetni, hogy az elfogadható, ha a rendõrök parancsot teljesítenek, és nincs hatáskörük ezen változtatni, akkor nem velük van a baj – a szurkolóknak viszont nincs más lehetõségük, mint kitartani, és követelni, hogy akkor jöjjön ide egy illetékes, vagy valamilyen módon lehessen beszélni vele. Ez ugyanis nem a Balkán – már elvben ugye.
A rendõrök végül nagy nehezen elérték a felettesüket, és a szurkolók ígéretet kaptak arra, hogy a felettes a stadionhoz jön. Ebben persze senki nem hitt, a mérkõzés pedig szép lassan már a végéhez közeledett – kezdett okafogyottá válni az erõlködés.
A történet ennyiben is maradt volna, ha a mérkõzés végére nem érkezik meg a felettes, és nem vigyorog bele önelégülten a meccsrõl hazainduló vendégszurkolók képébe, hogy a kis késésével milyen okosan el tudta rendezni az ügyet. Egy szurkolónk oda is ment hozzá, és udvariasan megköszönte, hogy röpke másfél óra késéssel ide is tudott érni, ez ritka figyelmes volt tõle. Ez volt az elsõ hiba.
A szurkolók egy másik csoportja a vendégszektor melletti parkolóban várta be az ismerõsöket. Már ekkor feltûnõ volt, hogy valami készül, mert a rendõrök nagy számban elkezdtek gyülekezni. A krónika hitelességéhez hozzátartozik, hogy a felfûtött hangulatban négy-öt ember belekezdett egy kis nótázásba a csicska magyar rendõrségrõl, az MLSZ elnökérõl, meg arról, hogy vajon „hol van a parancsnok” – ez volt a második hiba. Mint késõbb kiderült, ezt a szurkolóktól harminc méterre álló rendõrök „hol vagytok, parasztok” rigmusként hallották (ami persze más, közelben állók szerint kizárt és csak hazugság, hogy legalább lehetett mire hivatkozni), és miután a fehérvári szurkolók jó része már eltávozott a parkolóból, a visszamaradt húsz emberre (hat férfi, a többiek gyerekek, és nõk) megindultak úgy kb. negyvenen, kommandóstul, kutyástul, teljes készenléti felszerelésben.
Igazoltatásnak indult, de miután több egyenruhás rendõrön sem volt se jelvény, se más azonosító, egyértelmûnek tûnt, hogy provokálni akarnak, és ebbõl erõfitogtatás lesz.
Egy szurkolónk ki is akadt azon, hogy aznap már hatodszor írják fel az adatait, és hiába volt a kezében az igazolványa, a kommandósok közül egyszer csak ketten rárontottak, egy kocsinak vágták, egy harmadik a lábát rúgta ki és máris csattant is a bilincs. Készült egy kép, ahol a szurkoló még szorongatja az igazolványát ebben a helyzetben – ezt nehéz lesz kimagyarázni a rend õreinek, bár senkinek nem lehet kétsége affelõl, hogy a végén sikerülni fog.
Az egész egy szemvillanás alatt történt, és volt egy pillanat, amikor majdnem tömegbunyó kerekedett – amikor a fölre vitt, megbilincselt, magatehetetlen szurkolótársunkba egy negyedik rendõr egyszerûen belerúgott (!), ösztönösen négyen mozdultunk a segítségére, de a vehemensebbeket hamar lefogták a társaink, mert látták, hogy a rendõrök csak erre vártak. Óriási szerencse volt, hogy senki nem ért hozzá egy rendõrhöz sem, mert akkor a többi jogilag is védhetõ intézkedéssel mindenkit a földbe gyalulhatott volna. A nõk felsírtak, a gyerekek kétségbeestek, amikor látták, hogy ráncigálják el az édesapjukat – néhány szurkoló vitatkozni kezdett, de ezzel csak azt érték el, hogy a rendõrök kiröhögték õket, görögös arcéllel odaálltak, és nyilvánvalóvá tették, hogy a továbbiakban egy árva rossz szót nem szeretnének hallani. Volt, aki azon poénkodott, az okvetlenkedõkre engedje-e a kutyákat…
Summa summárum: elvittek egy olyan szurkolót, aki az egész városban köztiszteletben álló személyiség, soha egy balhéja nem volt. A szurkolók egy csoportja utánament, és bár a megyei rendõrkapitányságon kevés segítõkész emberrel lehetett találkozni, a klubvezetõ közbenjárására sikerült megtudni, mikor engedik ki a szurkolótársukat. Egyébként az illetõ egy ujja eltört a bilincselés során, a rúgást megúszta egy kisebb zúzódással, olyan erõsen szorították rá a bilincset, hogy ellilult e keze, és volt ott egy kisebb pánik is a rendõrök részérõl, amikor a kapitányságon rájöttek, hogy a stadionban hagyták a bilincs kulcsait (egy rendõr masszírozta az illetõ kezét, hogy ne legyen belõle baj).
A kórházban a rendõrök megpróbálták eltussolni az ügyet, de az orvosok errõl hallani sem akartak, így meglett minden lelet. Természetesen feljelentés lesz a vége, de abban szinte mindenki biztos lehet, hogy ebbõl csak papírmunka következik, rendõri túlkapásért még véletlenül sem fogják felelõsségre vonni az elkövetõket, ellenben az elõállított szurkoló rossz esetben komoly retorzióra is számíthat a „rendõri intézkedés akadályoztatása végett”. Amibõl persze egy szó sem igaz, legalább tízen látták méterekrõl, hogy mi történt, de ez ebben az országban úgy tûnik semmit sem ér.
A történetnek több tanulsága van. Elsõ és legfontosabb: mennyire tudja képviselni az MLSZ a szurkolók érdekeit, ha hagyja, hogy ilyen megtörténhessen? Ezer helyrõl ezerszer hallhattunk már arról, hogy milyen rendelkezésekkel ki mit szeretne elérni, de az eredmények valahogy nem azt mutatják, hogy hazánkban a szurkolók valaha is érdekeit bárki képviselni akarta volna. Ez különösen azokra igaz, akik pénzt, idõt és energiát nem kímélve idegenbe is elkísérik a csapatukat. A legtöbb helyen amúgy is kénytelenek elrettentõ árakon, egy ketrecnek nevezett vendégszektorba zsúfolódva büfé nélkül, ordenáré mosdók világában kitartani a csapatuk mellett… de hogy ezek mellett még a rend õrei is állatokként kezeljék õket, az már több, mint felháborító.
A második, és egyben szomorúbb tanulság az, hogy ma Magyarországon a rend õrei a futballhuligánok bûvöletében élve már nem feltétlenül tesznek különbséget a jogkövetõ és a ténylegesen rendbontó szurkolók között, bárki megjárhatja, aki a meccsre kilátogat – nem kell rossz helyen a rossz idõben lenni ugye. Hát szép.
Az ügyben természetesen mind a rendõri túlkapás áldozata, mind a Videoton Baráti Kör Egyesülete megteszi a szükséges lépéseket – és ez a cikk csak azért született, hogy minden fociszeretõ szurkolót óva intsen, és vigyázhasson, nehogy ilyen atrocitás máshol, más jóérzésû emberekkel is elõfordulhasson.