Úgy látszik, a dolog máshol is mûködik, ugyanis pár nappal korábban, június 11-én a The Economist egyik vezércikkírója így fogalmazott: „A reformok miatt aggódó görögök a válságot alkalomnak tekintik, hogy hazájuk helyes pályára állhasson. Titokban dicsérik a külföldieket, akik megszorongatták a képviselõket.” A liberális hetilap ugyanazon számában található egy elemzés arról a megszorító tervrõl, amelyet az unió és az IMF kényszerít rá Portugáliára. „Az üzletemberek kategorikusan állítják, hogy nem lehet kibújni a dolog alól. Pedro Ferraz da Costa, az egyik munkaadói agytröszt vezetõje azt állítja, hogy az elmúlt harminc évben egyetlen portugál párt sem javasolt ilyen radikális reformokat. Hozzáteszi, Portugáliának nem szabad veszni hagyni egy ilyen lehetõséget.” Vagyis éljen a válság!
(...) „Akár tudatában vannak, akár nem – állítja Paul Krugman amerikai közgazdász –, a politikai vezetõk szinte kizárólag a részvényesek érdekeit szolgálják, azokét, akik hatalmas jövedelmet húznak a vagyonukból, akik a múltban nagy hiteleket nyújtottak meggondolatlanul, s akiket most megkímélnek a veszteségtõl, azt a többiekre hárítva.”
(...) Az államadósság-válság látszólag összetett mechanizmusok eredménye, amelyek megértéséhez jól kell ismernünk a pénzügyi szféra állandó újításait: a származtatott termékeket, a hitelkockázati ügyleteket, stb. Ez a technikai kifinomultság félrevezeti az elemzõket, de fõleg leszûkíti az elemzõk körét azokra a bennfentesekre, akik ugyanakkor a közvetlen haszonélvezõi ennek a rafináltságnak. Csak õk ismerik részleteiben a különbözõ „termékeket”, míg a pénzügyi analfabéták fizetnek, miközben azt képzelik, hogy a végzetnek járó sarcról van szó. De az is lehet, hogy ezt a sarcot a hétköznapi emberek feje fölött kialakított modern rendszer szedi, ami ugyanaz.
(...) Az IMF, amely a francia alkotmányról is véleményt formál, felkérte Párizst, hogy vegye bele „az állami pénzügyek egyensúlyának szabályát”. Nicolas Sarkozy pedig mindent elkövet, hogy belemesterkedje az alkotmányba az IMF kérését.
(...) Jean-Claude Trichet, az EKB elnöke pedig abban bízik, hogy „az európai hatóságok vétójogot kapnak bizonyos nemzetgazdasági politikai döntések felett”.
Honduras szabadzónákat hozott létre, ahol a nemzeti szuverenitás nem érvényesül. Európa most a szabad szférák intézményét vezeti be, és itt felesleges a pártok közötti vita, hiszen ezekben a kérdésekben a szuverenitás korlátozott vagy nem is létezik. A pártok diskurzusa ezért „a társadalmi témákra” koncentrál: burka, a kábítószer legalizálása, sebességmérõk az autópályákon, egy-egy politikus szerencsétlen elszólása vagy félreérthetõ mozdulata, vagy egy iszákos mûvész viselt dolgai. Ez az általános hanyatlás láthatóvá teszi a két évtizede megjelent tendenciát: a tényleges politikai hatalom áttevõdött a demokrácián kívüli körök kezébe. Ez pedig addig tarthat, amíg a felháborodás ki nem robban. Most itt tartunk.
(...) A megoldások ismertek: meg kell akadályozni a pénzügyek túlburjánzását, a monetarista és deflációs politikát, mely súlyosbítja a „válságot”, el kell törölni az adósság egy részét, államosítani kell a bankokat, megfékezni a pénzügyi köröket, visszafordítani a globalizációt...