"És végezetül: igenis szükséges lenne adósságszolgálatunk könnyítésérõl, mérséklésérõl tárgyalásokat kezdeni az IMF-fel. Ha már elmulasztottuk a kedvezõ történelmi pillanatban, a rendszerváltás idején, húsz évvel ezelõtt. Az elmúlt húsz évben 70 ország kapott jelentõs adósságelengedést, átütemezést, stb., például Lengyelországnak hétmilliárd dollárnyi adósságát írták le. Persze ma az adósságszerkezet miatt nehéz helyzetben vagyunk, de az IMF-et többek közt éppen ilyen problémák megoldására (kormányok átmeneti likviditási gondjainak áthidalására) hozták létre 1944 októberében Bretton Woodsban…"
Ki az ahülye, aki nem kéri az adósság rendezézsét-könnyítését,ha lehetõsége van rá??
" Antall, a késõbbi miniszterelnök megbízottai már 1990 februárjában megkötötték az alkut Londonban Magyarország legnagyobb hitelezõivel: a Rothschild és Warburg bankházakkal a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósság pontos ütemezésû és maradéktalan visszafizetésére. Az adósság elengedése, átütemezése szóba sem kerülhetett. Antall 1990 februárjában szólt bizalmasan Rabárnak, hogy lesz egy fontos tárgyalás Londonban, melyet Soros György szervez a magyar adóssághiány lehetséges kezelésérõl. Tardos Márton, az SZDSZ késõbbi frakcióvezetõje koordinálta az utazási ügyeket, tõle kapta Rabár az elõkészítõ anyagot. A Londonba kiutazott csapat: Tardos Márton, Surányi György, Csillag István és az MNB korábbi elnökhelyettese: Szalkai István. Rabár Ferenchez kint csatlakoztak Antall külföldi szakértõi: Tar Pál és O’sváth György. (Hármójuk közül egyik sem volt az MDF tagja, csak Antall barátai, ismerõsei.) Mi volt a gyakorlat célja? Az, hogy a legnagyobb bankárok elõre biztosítsák magukat az MDF választási gyõzelme esetére, idõben meggyúrják a leendõ Antall kormány gazdaságpolitikájának vezéregyéniségeit, s írásba foglalják azokat a diktátumokat, melyektõl aztán eltérni nem lehet.
Természetesen nemcsak az adósság kezelésérõl, hanem az oly fontos privatizációs stratégiáról is folytak a tárgyalások. Rabár visszaemlékezésébõl világosan kitûnik, hogy a bankárokat a magyar nemzeti vagyon megkaparintása érdekelte. Ezért volt a megbeszélés fõ témaköre az államadósság állami tulajdonnal, nemzeti vagyontárgyakkal való megváltása, majd mikor ez gyakorlatilag kivihetetlennek bizonyult – aláírásra nem volt felhatalmazása a delegációnak - , a bankárok hunyorítottak egyet: „Sebaj fiúk, majd megszerezzük más úton, de az adósságot pontosan fizessétek!”, s ezzel az intéssel útjára bocsátották az Antall-csapatot. Antall beletörõdött a megváltoztathatatlannak tartott döntésbe, nem voltak közgazdasági ismeretei, hallgatott az üzenetre. Ezután szó sem lehetett adósság elengedésrõl, annak enyhítésérõl, reprivatizációról, a nemzeti erõforrások népi tulajdonba helyezésérõl, ellenkezõleg, megkezdõdött a nemzeti termelõtõke és vagyon olcsó kiárusítása, a multi-és transznacionális vállalatok piacvásárlása. S a szegény Magyarország fizetett mint egy katonatiszt, míg csak be nem zárult mögötte az adósok börtönének kapuja."
"Az eddig leírtakból következik, hogy megszorításokkal nem lehet az adósságállományt csökkenteni. Az alapvetõ ok ugyanis éppen a humán tényezõ tragikus alulértékeltsége (és ebbõl következõ alulteljesítése), illetve az elavult, túlzottan energia- és nyersanyagigényes gazdaságszerkezet változatlan továbbcipelése. Exportunk importtartalma 80-82 %, vagyis alacsony a hozzáadottérték-tartalom. Ez az eladósodás oka, és nem a „túlfogyasztás” meg az „osztogató kormányok”."
Az IMF pedig pont a megszorításokat követeli a pénzéért cserébe:
"Bár az elsõ valóban nagy adósságválság csak a nyolcvanas évek elején következett be a fejlõdõ országokban, már a hetvenes évek második felében világossá vált, hogy komoly fizetési válság fenyeget. Ennek elkerülése érdekében a fejlett országok és a nemzetközi pénzintézetek csupán annyit tettek, hogy megpróbálták a fejlõdõ országok számára a folyamatos hitelezést biztosítani, s abban reménykedtek, hogy a problémák csak átmenetiek lesznek. A finanszírozás folyamatossága érdekében a hitelezõk igyekeztek növelni a hitelnyújtás biztonságát, és az IMF révén megpróbálták olyan gazdaságpolitikai intézkedésekre rászorítani az eladósodott fejlõdõ országokat, amelyek csökkentik azok külföldi hiteligényét és segítenek gazdasági egyensúlyuk helyreállításában.
Az IMF által javasolt szigorú megszorító intézkedések azonban a fejlõdõ országokban nem segítettek a gazdasági egyensúly helyreállításában, és nem csökkentették a külsõ finanszírozás igényét sem, csupán a kormányellenes politikai zavargások szaporodtak meg aggasztó módon. Ebben a helyzetben egyre több fejlõdõ ország kényszerült adósságszolgálatának egyoldalú átmeneti felfüggesztésére (Sierra Leone és Zaire 1979ben, Lengyelország, Pakisztán és Törökország 1980ban, Szenegál, Madagaszkár, Uganda és Togo 1981ben, Mexikó, Jugoszlávia, Kuba és Románia 1982ben). Ezt követõen kötötték meg az elsõ adósságátütemezési megállapodásokat. A hitelezõk azonban még nem tették lehetõvé az adósság csökkentését, csupán idõben elnyújtották a visszafizetést, s esetenként átmeneti, néhány éves türelmi idõt engedtek a kamatfizetésekre. Ezekre az átütemezési megállapodásokra a magánhitelezõket összefogó Londoni Klub, illetve a hivatalos, állami hitelezõket képviselõ Párizsi Klub keretében került sor.
Az átütemezés azonban nem oldotta meg az adósságválságot, amit az is mutat, hogy több fejlõdõ országgal szinte évente kellett újabb megállapodásokat kötni a nyolcvanas években. Erre az állandósult adósságválságra volt válasz a Bakerterv, amelyet 1985ben az amerikai pénzügyminiszter fogalmazott meg, s amely a nemzetközi adósságválság kezelésének második szakaszát jelentette. A Bakerterv fordulatot jelentett a korábbi IMFpolitikával szemben abból a szempontból, hogy a megszorító intézkedések mellett gazdaságfejlesztési és exportösztönzõ politikát is javasolt az adós országoknak. Nem hozott azonban változást a tekintetben, hogy továbbra is elsõsorban átütemezést, tehát újabb hitelek nyújtását, és nem adósságcsökkentést irányzott elõ. A Bakerterv általános vélemény szerint nem könnyített jelentõsebb mértékben a programba bevont adós országok helyzetén. Ezt az is mutatja, hogy abban a 15 fejlõdõ országban, amelyet érintett a Bakerterv, a külsõ adósságállomány 420 milliárd dollárról 477 milliárd dollárra nõtt 1985 és 1988 között, gazdaságuk stagnált, s továbbra is folyamatos külsõ finanszírozásra szorultak (LEHMAN [1994]). ..."