Engem is nagyon akart az a lányzó, akinek nem igazán adtam oda magam - kvázi gyötörtem, kínoztam õt. (Persze ez távol áll a megalázástól.) És az is tény, hogy számomra is vonzóbb az, ha valaki nem csak úgy odaadja magát, hanem küzdeni, kaparni kell érte. Azt hiszem, a szerelem (és ezáltal a másik ember vonzalmának, megbecsülésének, stb...) fenntartásának egyik módja, hogy néha egy kicsit megbántjuk, megsértjük, megkínozzuk a másik embert, a párunkat. A biztonságban elenyész a szerelem, a pezsgés, az izgalom... átveszi helyét a nyugodtság, a biztonság, a szeretet.
Mivel azonban a nõk (többsége, általában) emócionálisabb a pasiknál, rájuk sokkal inkább jellemzõ, egyfajta nõi, freudi mazochizmus. Meg akarják kötni a pasit. Azt a pasit, aki egyébként egy nagyvilági nõcsábász, egy kurafi. Miért õt? Mert õ sokkal izgalmasabb, mint békés, otthonülõ típus. A nõk abban bíznak, hogy az izgalmas pasi mellett akkor is minden izgalmas marad, ha "megszelídítik". Pedig sajnos a két dolog kizárja egymást - de ebbe kevesen gondolnak bele... és az izgalmas hapsi az izgalmasságát pont a "megszelídíthetetlensége" által nyeri el. Amikor aztán jönnek a gondok, sértések, bántások, megcsalások, stb., a lányok szépen alárendelik magukat. Szenvednek. És azt remélik, hogy a szenvedésük által tudják majd a hapsit maguk mellé láncolni, mondván, hogy az a szemétláda elõbb-utóbb csak felfedezi, hogy õk mennyi mindent lenyeltek/megtettek érte. Úgymond méltányosságot remélnek. És azt várják, hogy egyszercsak minden jóra fordul majd. De nem...
Ezzel van egyébként teli az összes nõi magazin: "32 éves vagyok, van egy gyerekem. A férjem gyakran megy más nõk után, sokszor iszik. Ilyenkor erõszakos, és gyakran bánt. De szeretem... mit tegyek?!"