azzal, hogy detektort teszel a résekre, már részecskeként akarod vizsgálni a dolgot, és akkor máris részecskéket kapsz. ha "hagyod" magában a 2 rést, akkor a hullámtermészet fog mûködni, és a részecskék csak valószínûségek eredményeként szerepelnek. és egyetlen részecske is hullámállapotban valamilyen valószínûség szerint átmegy vagy az egyik, vagy a másik résen, és máris interferenciára képes önmagával. de ha vizsgálod, akkor máris csak az egyiken halad át, vagyis nem interferál.
errõl szól az egész eredeti Schrödinger-macska kísérlet:
van egy doboz, ami teljesen és tökéletesen zárt, kívülrõl semmilyen módon nem lehet hozzáférni.
van benne egy atomnyi radioaktív anyag, aminek a felezési ideje 1 óra (ez azt jelenti, hogy 100 ilyenbõl 1 óra után 50 marad, vagyis 1 óra alatt bármelyik 1 atom vagy felbomlik sugárzást keltve vagy nem)
van benne egy sugárzásérzékelõ (Geiger-Müller eszköz), csak ez nem kattog, hanem egy méregkapszulát nyit meg a macsek irányában
van benne egy macsek :)
a kísérletet beindítva 1 óra után a macska 50%os eséllyel halott, hiszen ha elbomlott az az atom, akkor meghalt, ha nem akkor él. DE ezt mindaddig nem fogjuk megtudni, amíg ki nem bontjuk a dobozt, amivel már valamelyik állapotába fixáljuk a macskát, odáig csak egy valószínûségi mezõben létezik, ahogy a rés-kísérletben szereplõ sugárfolyam. amíg nem vizsgálgatod, addig szépen minden részecske áthalad mindkét résen (hiszen a valószínûsége ugyanakkora mind a kettõre), interferál önmagával, és eszerint alakítja ki a becsapódási képet. abban a pillanatban, hogy megnézed, hogy melyiken halad át (vagyis elkapod menet közben - másképp nem lehet a helyét meghatározni) - felbontod a valószínûséget, és máris részecskeként csak az egyiken halad át.