Tényleg nem vitát indítani akarok, mert se a Poolt, se a Chelsea-t nem szeretem, kvázi nekem halál mindegy a végeredmény, de mégis mi a megérdemelt ebben a gyõzelemben? 26%-ban birtokolta a labdát a Chelsea, a félpályát épkézláb támadáshoz gyakorlatilag át se lépték, Ba gólja ajándék volt masnival, a másodiknál meg egyetlen védõt kellett kipasszolnia Williannek meg Torresnek úgy, hogy a Pool utolsó védõje majdhogynem közelebb volt a Chelsea kapujához, mint Torres a Pooléhoz.
Mint labdarúgást, szép labdarúgást kedvelõ embereket kérdezlek titeket, hogy hogyan vagytok képesek végignézni egy meccset és örülni neki úgy, hogy Mourinho ott öli meg a focit, ahol csak tudja és esze ágában sincs gólt lövetni a saját csapatával?
Egyedül talán a City ellen mert felvállalni némi támadójátékot idén komoly ellenfelek tekintetében. És direkt nem sorolom ide se az MU-t, se az Arsenalt, mert klasszis különbségek voltak a Chelsea és a két másik csapat között (habár az Old Traffordon és az Emiratesben szintén focigyilkos, élvezhetetlen taktikát dobott pályára). És jöhet bárki azzal, hogy az eredmény számít, de José élvezhetetlenné teszi a rangadókat.
És félreértés ne essék, a Chelsea védekezésben becsületesen helyt állt és nagyot dolgoztak a játékosok, de ez akkor lenne dicséretes, ha mindezt a Cardiff éri el az Anfielden. Mert kb a kiesõjelölt, potenciál nélküli támadójátékkal rendelkezõ kiscsapatok játszanak így.
Mert én naiv nagy várakozásokkal ültem le a gyakorlatilag bajnoki döntõnek kikiáltott mérkõzést, reménykedve egy igazán izgalmas meccs képében és azt láttam, hogy a Liverpool azzal zavarta a Chelsea-t, hogy focizni akartak.