Antigravitációs eszközök úgynevezett fejlesztése jelenleg ÁLTUDOMÁNYOSNAK tekintendõ, hiszen nem ismeretes egyetlen egy olyan tudományos tény (kísérleti eredmény) sem, amely alátámasztaná a lehetõségét. Röviden: nincs tudományos alapja, hiába igyekeznek ezt a látszatot a témában utazók. (Az, hogy a jelenlegi ismereteink mellett nem tudjuk kizárni a lehetségességét, még ÉDESKEVÉS!)
Szemben az antigravitációval, az ion- és plazmahajtómûvek elméleti alapjai is világosak és gyakorlatilag is léteznek. A probléma az velük, hogy a tömegükhöz képest csak kicsi tolóerõt biztosítanak, ezért fõ hajtómûként csak nagy távolságra jöhetnek szóba, továbbá a kémiainál nagyobb tárolt energiasûrûségre van szükség, hogy elfogadható gyorsulásokat kapjunk. Ezért lényegében csak valamilyen nukleáris energiatárolási móddal párosítva lehetnek nyerõk. Ilyen fejlesztések is vannak, de még pár évtizednyi munkába bele fog kerülni.
*********
Amúgy nem is értem, hogy mi a fenét foglalkoznak egyesek az (alaptalan) antigravitációval, amikor az utóbbi években VÉGRE REÁLIS és TUDOMÁNYOSAN IS MEGALAPOZOTT lehetõség nyílott az ANTIANYAG hajtású FOTONRAKÉTÁK megvalósítására!
Kis magyarázat:
Hogy fotonrakéta elvben készíthetõ, az tudományosan réges-régen világos. A gondot az jelentette, hogy a mûködtetéséhez szükséges antianyagot (leginkább antihidrogént) vajon hogyan lehetne TÁROLNI. (Ti. az elõállítása elvileg NEM probléma, az csak pénz és fejlesztés kérdése.) Nos, az utóbbi idõben kiderült, hogy ez megoldható. Ha ugyanis az antihidrogént erõsen lehûtjük (szilárdra), akkor csak viszonylag kevéssé párolog (ez eddig várható is volt), méghozzá úgy, hogy anyag és az antianyag között egy olyan elektromos tér alakul ki, amely megakadályozza a további párolgást. A folyamat analóg azzal, amikor a p- és az n-típusúan szennyezett félvezetõkben a pn átmenetnél kialakul egy kiürített tartomány. Aki tanult ilyesmit, az ott utánanézhet, a többieknek dióhéjban:
A fagyasztott antihidrogénnek természetesen fõleg a pozitronjai (antielektronjai) hajlamosak a párolgásra/diffúzióra. Ennek során a pozitronok eljutnak az antianyagot körülvevõ közönséges anyagból készült tartály anyagához, és az ott található elektronokkal egy idõ után rekombinálódnak (fotonok kisugárzása közben annihilálódnak). A tartály anyagának elektronjai is részben eldiffundálhatnak az antihidrogénhez, és ezek is rekombinálódhatnak az ott található pozitronokkal. Természetesen ez a diffúzió lassú, minthogy az egész rendszer vákuumban és alacsony hõmérsékleten van.
Na most ez az elektron-pozitron annihiláció elektromosan negatív potenciálra tölti fel az antihidrogént a közönséges anyagból való tartályhoz képest (kialakul egy tértöltés), ezért egy idõ után magától leáll a diffúzió (pontosabban dinamikus egyensúly áll be).
Bár természetesen kényes feladat kiegyensúlyozni az antianyag darab tömegét, és az is kényes kérdés, hogy mi történne, ha egy mikrometeorit beletrafálna az antianyag koncentrátumunkba (...), de mindezek már csak ügyesség kérdései. A lényeg az, hogy NEM igaz az, amitõl korábban mindenki rettegett, hogy az anyag és az antianyag egymás mellett minden további nélkül felrobbanna.