Leáldozóban az USA ragyogása, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy eltûnõben a mérhetetlen elõnye. Hogy kik is próbálnak feltörni mellé: Oroszország, aki vissza akarja kapni régi hatalmát és befolyását; Kína, aki gazdasági fejlõdését és politikai hatalmát próbálja meg lakosságarányosan prezentálni; India, aki jobbára csak egy nagy valami ott Ázsiában, és sosem lesz igazi nagyhatalom, de azért próbál a "kínai" csoda mentén mozogni; Japán, aki talán kezdhet önmagával valamit, ha még most belehúz; no és természetesen az örök elsõ, Európa, aki fejlõdik, s alakul.
Az USA akkor veszítette el igazi jelentõségét, mikor csorba esett tekintélyén, s mikor a megdonálcizmus már nem volt annyira hívogató eszme a Világ népei számára. Mikor a rendszerváltást követõen az USA egyedül maradt a Világ dobogóján, s a második és harmadik helyet senki sem bitorolta mellette, elveszette azt a célt, amit még az '40-'50-es években kapott az akkori, igazán nagy vezetõitõl.
Az Amerikai Egyesült Államok mára egy hitelét veszített és a régi erõt új eszközökkel megtartani igyekvõ állammá vált. A kétpólusú világrend alatt az USA egyre jobban az anyagi javak felé sodródott. Értékrendje és a jellegét meghatározó vonalak eltûntek, háttérbe szorultak. Az iraki háború és az állandó bírálat tovább csökkentette népszerûségét. A 2001-es terrortámadással sikerült szolidaritást és együttérzést kiváltania számtalan állam részérõl, de ez hamar megszûnt Irak miatt. Sokan azon az állásponton vannak, hogy az USA nem pusztán az olajért, vagy a tömegpusztító fegyverek miatt vette célba Saddam Hussein diktatúráját, hanem ereje demonstrációjának eszközéül használta fel. Az új cél immár egyértelmû: megtartani a feltörekvõkkel szemben az elõnyt. És ha gazdasági vagy katonai téren egyre jobban beérik a különbözõ térségek, a félelem és az erõszakkal megszerzett tekintély megmarad.
A ma számításba jöhetõ USA-ellenfelek az Európai Unió, Kína és Oroszország. A háttérben még ott van Japán és India, valamint Latin-Amerika.
Az Európai Unió gazdasági potenciálja nem megkérdõjelezhetõ. Erõs és stabil gazdasága megfelelõ alap arra, hogy egy erõs és hatékony, de az USA és a NATO-tól független haderõt hozzon létre. Próbálkozás van - számtalan, azonban a formálódó politika lomha és lassú - mint az EU jelenleg. Külön-külön az európai államok ugyan modern és hatékony haderõvel rendelkezik, de még Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság sem képes egymaga felvenni a versenyt olyan államokkal, mint Oroszország, vagy akár az USA, s most már egyre inkább Kína. Ha az európaiak összefognak, sokra vihetik. Elõnyük ráadásul, hogy a Világban nem olyan kép alakult ki Európáról, mint az USA-ról. Nem törtetõnek és mindenkiben az ellenfélt látó országot látják benne, hanem egy olyan Európai Uniót látnak, mely kompromisszumokra és megoldásokra törekszik.
Számtalan bírálat és támadás éri Oroszországot az "energiafegyver" miatt. Russia erõs és hatalmas állam, azonban a néha a szovjet idõkbõl megmaradt hadereje veszélyesen elavult eszközöket alkalmaz. Azonban a magas piaci árak miatt az orosz export hatalmas vagyont eredményez. Ugyan a bevétel jelentõs, de ez nem a társadalmi munkából származik. Sokan említik Oroszországot és Kínát, mint a fejlõdés legdinamikusabb államait, de sokan elfelejtik a színfalak mögött megbúvó dolgokat. Oroszország beteg és öregedõ társadalommal bír. Az AIDS itt az egyik legmagasabb, mintegy 1.3 millió a fertõzöttek az aránya, s ez a szám évi 8-10%-kal nõ. Az elöregedõ társadalom pedig a legsúlyosabban érinti és fogja érinteni Oroszországot. Itt tényleg igaz az, hogy csak kínai bevándorlókkal tudják majd fenntartani z igazi, nem olaj- és gázexportból származó gazdaságot.
Kína okozza a legnagyobb gondot az USA-nak. Az Egyesült Államok már évtizedek óta védelmezi, s kiáll Tajvan mellett, melyet Kína saját részének tekint, a Világ viszont önálló államnak, így az USA is. Tajvan ugyan csak töredéke a kínai terület méretének (35 ezer km2 a kínai 9 millióhoz képest), mégis erõs haderõben rejlik a státuszának garanciája. Az amerikai szövetségeséhez hasonlóan, aki az iraki háború gyors gyõzelmét a légierõnek köszönheti, Tajvan is jelentõs légi haderõt ural, melynek elõnyét Kína is felismerte. A hatalmas ázsiai ország bele is kezdett a modern fegyverek gyártásába, s ha így folytatja, 10 év sem kell, hogy beérje az USA-t. S mint tudjuk, az az erõs állam, melynek a légiereje is erõs. Hiába van Kínának milliós hadereje, ha nem párosul mellé légi- és tengeri potenciál. Kína közel 8-szor akkora hadsereggel rendelkezik, mint Tajvan, de a minõségi különbség egyértelmûen Tajvannak kedvez, igaz, már egyre kevésbé. Kína elsõsorban orosz technikát alkalmaz. Katonai célokra fordított költségvetése az utóbbi 15 évben 35 milliárd USD-re nõtt, 4 milliárdról.
Samuel P. Huntington. „A civilizációk összecsapása” (Samuel P. Huntington The Clash of Civilizations) címû könyvében felvázolja, mi is történik. A teória szerint Kína támadást intéz Tajvan ellen, melybe beavatkozik az USA. Kína, hogy fedezze kiadásait, szövetkezik a közel-keleti államokkal, s bevonul Szibériába. Az USA felajánlja segítségét Oroszországnak. Eközben Görögország és Bulgária támadást intéz Törökország ellen, ahol katonai hatalomátvétel történik. Csak pár lépés kell ahhoz, hogy a Világ hadban álljon. A végét tudjuk: a háborúnak nincs nyertese. Ha Amerika támad, akkor azt úgy kell tennie, hogy méltó legyen az amerikai szellemhez, vagyis erõs és hatékony támadás. S mit tehet Kína? Válaszcsapást mér az USA-ra, elpusztítva annak városait.
Csakhogy a mostani világrend megváltozott az 1997-es teóriához képest. Kína egyre inkább szövetségre lel Oroszországban, mait csak fokoz, hogy az USA kiszámítatlan és merõben opportunista!
Oda húz, ahova érdekei rángatják. Tette ezt anno szeptember 11.-e után is, amikor megtörtént a nagy Putyin-Bush összeborulás, s Washington kijelentette, Csecsenföld Moszkva belügye.
Amerika fokozódó beérése egyértelmûen a tehetetlenség számlájára írható. A liberális demokráciák között nem történik katonai összecsapás, hisz ez idegen egy demokratikus államtól. Ugyanakkor Kína nem demokratikus, s Oroszország is hajlik egy autoriter rendszer felé.
Vajon mit diktál az amerikai érdek? Feladja Tajvant, ha érdekei, és a megerõsödött Kína úgy kívánja? Hiszen tudjuk, az USA csak addig a szabadság harcosa, míg az nem veszélyezteti a gazdaságát, és egy katonai összecsapás Kína és az USA között mindkettõt a vesztesek sorába helyezné át. Csakhogy Kínában diktatúra és 900 milliós szegénység van, míg az USA-ban jólét és demokrácia. Engedni az elvakultnak és felhagyni az elvekkel, vagy szembeszállni a „gonosszal”, és nyomorba taszítani a Világ felét? A döntés Amerikán múlik, és a problémák itt kezdõdnek…