Kazumi Tanaka harmincéves Pekingben élõ tokiói nõ két hete egyfolytában bocsánatot kér. "Rettenetesen sajnálom a történteket, mind magam mind az egész japán nép nevében" - ismétli el akcentusos kínaiján naponta többször a taxiban, az étteremben meg az egyetemen, ahol nyelvet tanul. Illedelmesen fejet is hajt a mondat végén, mégis van a hanghordozásban valami békéltetõ, a kicsinyes vitákon felüli összekacsintás: ugye szerinted is nevetséges ez az egész? A kínaiak - van aki könnyek közt - meg is bocsátanak Kazuminak. Csakhogy amikor már egy Nikonnal dolgozó fotós is sérti a kínai nép nemzeti érzelmeit, nincs mindenki ennyire humoránál/eszénél.
A készülõdõ demonstrációkról három hete szereztem elõször tudomást egy népszerû pekingi blogon keresztül. A felhívásban a legnagyobb elektromos cikkeket forgalmazó fõvárosi piac-monstrum elé szólították a szimpatizánsokat, szerénytelenül húszezer fõre taksálva a várható létszámot.
Persze. Abban az országban, ahol keresztül-kasul ellenõriznek minden leírt, vagy nyilvánosan kimondott szót, ahol a nagyobb állami ünnepek környékén leszerelik a Tienanmen tér melletti nyilvános vécék ajtaját, nehogy valaki rendbontást készítsen elõ, pont ott lesz húszezres tüntetés. És mégis lett. Igaz Pekingben csak ötezer, de egy hét múlva Sanghajban valóban összejött harmincezer ember.
Elõször az akció sikere volt gyanús, majd pedig az, hogy a külföldi hírcsatornák riportjait a pekingi megmozdulásról végig lehetett nézni. Ez azért furcsa, mert, ha bármilyen, Kínát csak burkoltan is bíráló, a hivatalos kínai véleménytõl eltérõ, jellegzetesen Tajvannal vagy az emberi jogokkal kapcsolatos híradás kerül mûsorra, néhány percre elsötétül a képernyõ a pekingi külföldi otthonában. Az egyszerû kínaiak természetesen nem foghatják a BBC-t vagy a CNN-t. Tehát nyilvánvalóvá vált a múlt hét végén, hogy a megmozdulás a kormány érdekeivel összecseng, esetleg onnan irányított, és a nemzetközi nyilvánosság csak kiszolgálja Kína dominancia-törekvéseit, esetleg elgondolkodtatja a világot Japán állandó BT-tagsávál kapcsolatban.
A kínai sajtó persze sajátosan tálalja az eseményeket. A pekingi demonstrációról nem adhattak helyszíni tudósítást a lapok, csak a hivatalos, Csinhua-hírügynökség által készített anyagot vehették át. Az angol nyelvû China Daily, melynek cikkei nagyrészt a Zsenminzsöpao pártnapilap szerkesztõségében készülnek, eddig egyáltalán nem számolt be a tüntetésekrõl, viszont mindig szerepel a címlapon egy, a japánok disznóságait felelevenítõ cikk. Pár napja egy rövid képes beszámoló a címlap jobb felsõ sarkában Schröder német kancellár Buchenwaldban mondott beszédébõl idézett, sûrûn ismételgetve a szégyen, és a bocsánat szavakat - alatta egy hasonló terjedelmû helyre kis írás hangsúlyozta, hogy Japán képtelen õszintén megbánni a háborús bûnöket.
Az össze-vissza cenzúrázott interneten minden további nélkül lehet hozzájutni a japánellenes virtuál-csomópontokhoz, a milliónyi chat roomhoz. A témakört gazdagon tálaló oldalak egyike a japanpig.com, ahol fotó-és kisfilmarchívum áll a japán vonatkozású valós történelmi tényekre kíváncsi netezõ rendelkezésére. Valamint innen is elérhetõ a webszerte népszerû Samurai asshole névre keresztelt japánverõ játék, ahol kínai kung-fu mesterként kell elbánni a karatézó szamurájokkal. A hivatalos média-magatartásból is kitûnik, hogy a kormány szerepe nagyon kényes. Japánnal eddig igyekeztek a diplomáciai jóviszony fenntartására, mely 1972 óta viszonylag sértetlen, és Japán gazdaságilag is jócskán besegített a kommunista országnak. És hát igen, többször bocsánatot is kértek az 1931-45 közötti invázió és azt kísérõ mészárlások, erõszakolások, emberkísérletek miatt.
Miért kell ez a feszültség most, mikor olyan szépen beindult Kína? Mi táplálja ezt a nem túl praktikus nacionalizmust? Az egyik réteg a valóban rettenetes történelmi tények és minden ehhez kapcsolódó esemény: a japán vezetõk rendszeres tisztelettétele a japán háborús síremlékeknél, az adott korszakot érintõ, japánok által kifogásolt kínai értelmezõ szótárak és a kínaiaknak nem tetszõ japán történelemkönyvek.
Vannak kevésbé absztrakt nézeteltérések például energiaforrás-ügyben, illetve több apró, vitatható hovatartozású sziget-ügyében. Ezen szigetek leghíresebbje a kínaiul Tiaojü, japánul Senkaku nevû kis lakatlan földterület, ahová nagy kedvvel hajóznak ki a nemzeti érzelmû fiatalok mindkét országból; és amelynek világítótornyára a japánok Kína tájékoztatásának mellõzésével a februári Holdújév alatt kitûzték a japán zászlót. A nagyobb sziget, Tajvan, szintén okot ad a szemöldökráncolásra, mivel Japán többször is vette magának a bátorságot és a kínai kommunista kormány figyelmen kívül hagyásával tárgyalt a szakadár vezetõkkel. És vannak a már japofóbián keresztül üggyé vált események, mint például 2003-ban a dél-kínai Dzsuhajban leleplezett és világgá kürtölt négyszáz japán szexturista esete, akik óvatlanul épp az 1931-es japán bevonulás évfordulóján kívánták igénybe venni a már elõre leszervezett, egyébként más külföldiek által is szívesen látogatott kínai örömlányok szolgáltatásait.
A fenti fordulatok már magukban elegendõk lennének a torzsalkodáshoz, de van még más is. Több elemzõ is egyetért abban, hogy a nacionalizmus életben tartása a mostanra ideológiailag okafogyottá vált kommunista párt legitimációját jelenti: a legfontosabb idea, amely mögé az óriási országot egy emberként fel lehet sorakoztatni. A proletáriátus gyõzelme vagy a kollektív termelés és vagyonelosztás teljesen kiveszett a modern Kína jelszavainak kelléktárából.
Viszont bekerült a sokat tûrt, történelmileg megalázott nép fogalma, amelynek alapja, hogy az 1840-es elsõ ópiumháborúval kezdõdõen a Nyugat - fõleg az angolok és a franciák -, valamint majdnem száz év múlva, az invázió idején Japán tényleg csúnyán elbántak Kínával. Ez a komolyabb retorzió nélküli megalázottság-tudat remekül összeegyeztethetõ volt az imperialistagyûlölettel, mely indulat ma a nacionalizmusban él tovább. A nemzeti öntudatot táplálják a monumentális beruházások, erõmûvek építése, az ûrrepülés, az olimpiai aranyak és még a karaoke-szobákban félrészegen elvonyított egyre divatosabb patrióta slágerek is.
Kik vonulnak az utcára ott, ahol a gyülekezési jog, mint állampolgári jog nemigen létezik, ahol ismeretlen a szólásszabadság? Fõleg fiatalok. Egyetemisták és a netkávézókban megszállottan egymással virtuál-harcoló srácok. Kivonulnak az utcára, mert most lehet üvölteni, bomolni, akár egy koncerten vagy karneválon. Lényegesen elõkelõbb gõzkiengedés ez, mint egy stroboszkópos diszkóban ütemesen fejetrázni a hangfalak elõtt. Ki lehet tombolni az elégedetlenséget. Sõt a nacionalizmussal viszonylag könnyen lehet azonosulni, azt lehet gondolni, hogy ezt most õk szabadon választották, el lehet felejteni, hogy közben ez államérdek is, meg hogy talán a mozgosító emailt a propagandaosztály küldte. Komolynak lehet tûnni, hazafinak és szabadnak.
De közben azt is elfelejtik, hogy az egész igaz ügyért, valós tényekért küzdõ harcot egy olyan társadalom tagjaiként vívják, ahol nemhogy a történelemrõl nem lehet tiszta képet kapni, hanem a jelenleg zajló események is cenzúrázva vannak. Ahol az emberek nem tudnak a pápa temetésérõl, ahol a 16 évvel ezelõtti Tienanmen-téri események egyik fõ alakja is ki van iktatva a köztudatból.
Közben az interneten már megjelentek a következõ megmozdulások kitûzött idõpontjai. A május elsejei munkaszüneti napra Nankingba, május 4-re újra Pekingbe, Sanghajba valamint Vencsouba és Csunkingba szerveznek demonstrációt. Május 4. a modern Kína elsõ tömegdemonstrációjának, az 1919-es Tienanmen téri diáktüntetésnek az évfordulója. A többezer diák a versailles-i békekonferencia döntése ellen tiltakozott, amelyen Japánnak ítélték a tengermenti Sandong tartományt. A tüntetésbõl mozgalom lett, mely nemcsak a japán befolyás ellen harcolt, hanem országon belüli reformokat is sürgetett.
Az egységben az erõ elvnek a kínaiak nevetve eleget tudnak tenni, tömeget, fiatalokat mozgósítani ebben az embermasszában nem olyan nehéz, de egy diktatórikus hatalom részérõl ezt elnézni sõt támogatni vakmerõség. Ha ez a tömeg túllépi a kezelhetõ méretet, könnyen hangot adhat valódi elégedetlenségeinek: a brutális városrendezések, monumentális beruházások miatti kiköltöztetetések vagy a közpénzeket elkaszinózó vezetéssel szemben a nincstelenségig való elszegényedés okozta elkeseredésnek. Akárcsak a máris hõsként emlegetett rohamrendõrverõ falusiak, akik állítólag a lakóhelyüket ért kontrollálatlan környezetmérgezést elégelték meg.
De ha nem is fordulnak komolyabb kormányellenességbe a következõ patrióta-demonstrációk - amennyiben nem akadályozza meg õket a hatalom - , akkor is egyre kínosabbá válnak. Nem biztos, hogy megéri Kínának ez a külpolitikai erõfitogtatás. Az országnak gazdaságilag stabilizálnia kell magát, ami egybeesik a kínaiak nagy részének legfontosabb hagyományos kívánságával is, melyet egy pesti kínai vendéglõs így foglalt össze: "péncvan, mindenvan".