viszont felvetõdik a kérdés, hogy ha az ember önmagában képes megtalálni a harmóniát és az összhangot, akkor mi szükség vallásra vagy akár hitre? bár tegyük hozzá hogy valószínûlet erre azért nem mindenki képes és ezek az eszközök nyújtanak segítséget nekik az eléréséhez,de miután eléri az ember rájön hogy megint csak felesleges dolgokat csinált, már ha azt feleslegesnek lehet nevezni hogy megvalósított közben valamit meg talán jól is érezte magát, de utána megint csak ott tart ahonnal elindult, ennek sem volt ugyanúgy értelme mint bármi másnak.én személy szerint sokkal jobban éreztem magam gyerekkoromba amikor is még az ember tele volt álmokkal, megvalósítandó tervekkel és ezerenyi apró örömmel, az életérzés átitatott minden másodpercben és fölösleges gondolatokkal nem terheltem az elmémet.az élet alapvetõen értelmetlen és hiábavaló, ehhez objektíven nem férhet semmi kétség, és mégis furcsa és csodálatos, pont az élet szubjektivitása teszi az életet széppé és utánozhatatlanná, egyedivé, egyszerivé és megismételhetetlenné.ha az emberi tudomány legyõzi majd egyszer az öregedést, az sem fogja soha jelenteni a halhatatlanságot, még akkor sem ha az elmének új testet lehet kreálni, mert ha nem balesetben akkor háborúban vagy gyilkosság által, vagy öngyilkosság által az õrülettõl vezérelve pár száz leélt év után, vagy ha ezek egyikétõl sem, hát mert megsemmisül a naprendszer vagy az univerzum.vagyis megint csak nincs semminek értelme, ha csak azt nem vesszük eredménynek hogy hosszabb rendelkezésre álló idõ alatt ugyanazon személy több tapasztalatot szerezhet és több mindent vihet véghez.de a végé úgyis ua. vagyis ha filozófikus gondolkodás helyett vki egyszerûen csak éli az életét és megpróbál boldog lenni, pont ua van mint az aki elmélkedik, és a végén kilyukad oda hogy sokkal egyszerûbb lett volna mindezt elkerülve szimplán boldogan élni.bonyulult egy paradoxon, nem?