a paradoxonok igazi mivoltja az emberi elmében létezik. azért valld be, alapvetõen igaz amit írtam, és végül ha eljutunk a gondolati síkon oda hogy istent magunkban keressük és a hitet magában az elmében találjuk meg, akkor ezen felismerés tudatában már, ha nem is szükségszerûen de elvethetõ isten léte, hiszen az önmegismerés ezen fokán már nincs többé szükség egy megfoghatatlan, homályosan körülírt, mesékkel körbeszõtt és dematerizált vezérlõ elvre, irányítóra, istenre, nem marad más csak a kristálytiszta logika és a kikristályosodott gondolatok.ekkor is még lehetséges továbbiakban hajtóerõ az emberben, a tudás utáni sóvárgás, a megismerés öröme, az anyagi haszonszerzés mint cél és egyebek.én talán átestem a ló túloldalára, mert értelmetlennek tartok bármit is a földi létezés kényelmesebbé, jobbá tételén kívül, hiszen csak ez adatik meg nekünk, de végül is úgyis teljesen mindegy, mindenki meghal, csak ezt a legtöbben életükben sem hajlandók elfogadni. a végeredmény ua. a semmi bárki részérõl akár hisz a saját istenében, akár nem hisz egy istenben sem. egyébként szelektíven gondolkodok, de akirõl én azt gondolon hogy jó ember az emberek többsége is így vélekedik és fordítva is. tehát nem állok messze az általánosan elfogadottól, hacsak abban nem hogy én semmibe nézem az olyan embereket akik nem tisztelik mások életét, és ezek halála nemhogy rossz érzéssel, hanem inkább elégedettséggel tölt el. elllentétben az átlagembereket, akik még egy rossz embernek is szivesen segítenek abban a botor tudatban hogy hátha ettõl rádöbben hogy eddig hogyan élt és talán megváltozik, meg nekik vmiért felemelõ érzés még egy ilyen emberen is segíteni.sztem egy embert a tettei határoznak meg, és mondjuk aki életében már örömmel gyilkolt meg akár egy kutyát vagy macskát, az számomra a 0-val egyenértékû selejt