A hipernóvák az egyik legnagyobb megfigyelt robbanások az általunk ismert Világegyetemben. Jelenleg úgy képzeljük, hogy a jelenség nagyon nagy tömegû, H, He légkörüket már elvesztett, magányos csillagok robbanásával jön létre, amely robbanás eredményeként fekete lyuk keletkezik a csillag magjából. A modellek szerint tízszer több anyag és harmincszor nagyobb energia szabadul föl, mint Ia szupernóva esetén (Iwamoto, Nature, 1998). A ledobóbó anyag nagyságrendileg tíz naptömeg, ami szintén arra utal, hogy nem fehér törpe, hanem nagytömegõ csillag robbanását figyeljük meg. A ledobódás sebessége 20-45 ezer km/s. A modellt megerõsíti az is, hogy a robbanásokat mindig heves csillagkeletkezés régióiban figyeljük meg, pontosan ott, ahol a hiperóriás csillagoknak lenniük kell. A robbanás mindig aszimmetrikus, így nyalábolt röntgen és gamma-kilövellést eredményezhet. Megfelelõ körülmények közt társulhat tehát GRB-vel (SN 1998bw), röntgen- (1998bw, 2002ap) és rádiószupernóva-jelenséggel (1998bw, 2002ap). Energiájukban és fénylésükben (az abszolút V fényesség -20 magnitúdó is lehet) nagyságrenddel múlják fölül az Ia szupernóvákat. A spektrum kezdetben klasszifikálhatatlan, a ledobódás sebességtere (karakterisztikusan a fénysebesség tizede) összemossa a normális esetben tisztán látható szupernóva-spektrum szerkezetét. Mivel nem figyelhetõ meg sem hidrogén, sem szilícium, sem hélium (hiszen egyáltalán semmi sem látszik), így pekuliáris Ic robbanásként kell klasszifikálni az objektumot. A kései spektrum - 1-2 év múlva, miután lelassult a hevesen szétszóródó anyag - a kései Ia maradványokkal mutat rokonságot. Ez tehát a hipernóvák metamorfózisa. S ez egyik oka annak, hogy újabban külön objektumként kezelik a hipernóvákat.
Korábbi hipernóvák
Az elsõ hipernóva-robbanást 1997-ben figyelték meg, s az SN 1997ef jelölést kapta. Az UGC 4107 galaxisban figyelték meg, azonban 16.5 magnitúdós maximális V fényessége (-19.2 abszolút fényesség) miatt nem kerülhetett a kisebb csillagvizsgálók s az amatõrcsillagászok könnyen megfigyelhetõ objektumainak listájára. Reveláció erejével hatott, hogy az elsõ spektrumok vonalprofilja annyira ki volt szélesedve, hogy azt sem lehetett eldönteni, emissziós vagy abszorpciós spektrum keletkezett-e. Az elsõ hét napban a robbanás sebességére 20-30 ezer km/s sebességet számítottak. Késõbb, amint lassult a robbanás ereje, és értelmezhetõvõ vált a spektrum, spektrofotometriai úton erõsen aszimmetrikus robbanást mutattak ki. Mazzali és mtsai (2000, ApJ 545) spektrumszintézissel modellezték a robbanást: 9,7 M_o (Nap) ledobódó anyagot és 1,75x10^52 erg teljes energiát számítottak a robbanásra. A jelenséget nem figyelték meg GRB formájában, az SN 1998bw után azonban azonosítani vélték a GRB 970514-gyel (Turatto és mtsai, 2000, ApJ 534). Azt, hogy az 1997ef nem egy pekuliáris jelenség volt, hanem egy új objektumtípus példánya, egy évvel késõbb, az 1998bw hipernóva után kezdte elfogadni a tudományos közvélemény. Az utóbbi robbanást elõször GRB formájában azonosították, s az optikai képet a GRB 980425 utánfénylését keresve találták meg. Erõs rádióforrás is volt. A korai spektrum igen hasonló volt az 1997ef-hez, 6 napon át 30 ezer km/s sebességû leáramlás volt megfigyelhetõ. A kései spektrum gyorsan átalakult Ia típusúvá, a robbanás energiája kétszeresen haladta meg az 1997ef-ét (Patat és mtsai, 2001, ApJ 555). Kétségkívül a gammakitöréssel fönnálló kapcsolata került az érdeklõdés középpontjába, s a szupernóvák és gammakitörések közti kapcsolatot vitatók szerint a GRB 980425 8 ívperces (5-szigma) hibahatárán belül található, az asztrometriai pozíciótól 4 és 6 ívpercre lévõ röntgenforrások valamelyike lehetett a GRB forrása. Azonban a szupernóva a hibafüggvény közepén helyezkedik el, s így messze ez tûnik a legvalószínûbb gamma-forrásnak. Mint utaltunk rá, az Iwamoto-modell megfelelõ irányból szemlélve GRB-t is produkálhat, kérdés, hogy a jövõben milyen hipernóva-GRB kapcsolatokat fogunk föltárni. Meg kell jegyeznünk, hogy az SN 1999cy szupernóva is GRB-jelenséggel lehetett kapcsolatban. Eddig ez volt a legfényesebb megfigyelt szupernóva-robbanás, azonban sûrû intersztelláris felhõ közepén következett be, s így fényességét az intersztelláris anyaggal való kölcsönhatás erõsen befolyásolta. Az SN 1998ey robbanása hasonló módon zajlott le, s így csak a szakirodalom egy része tekinti azt hipernóvának.