A szovjetek a második vh alatt építettek is repülõ tengeralattjárót. Ha valakit érdekel:
Genagyij Petrov:
A repülõ-tengeralattjáró
Az 1930-as évek közepén a Szovjetunióban megkezdték egy erõs haditengerészeti flotta létrehozását, ami sorhajók, repülõgép-hordozók és más, különbözõ osztályú hadihajók építését igényelte. Ez teljesen új, a megszokottól eltérõ technikai és taktikai megoldások megjelenését segítette elõ. Többek között javasolták egy olyan szerkezet létrehozását, ami a tengeralattjáró és a repülõgép tulajdonságait ötvözi.
1934-ben a Dzerzsinszkij nevét viselõ Haditengerészeti Kutató Intézet hallgatója, B. P. Usakov bemutatta a repülõ-tengeralattjáró vázlattervét, amit a késõbbiekben néhány variációban kidolgoztak a szerkezet elemei terheléseinek és állékonyságának maghatározásához.
1936 áprilisában Szurin I. osztályú kapitány értékelésében rámutatott, hogy Usakov elképzelése érdekes és feltétlen megvalósításra érdemes. Néhány hónap múlva, júliusban, a repülõ-tengeralattjáró vázlattervét megvizsgálta a Haditechnikai Tudományos-kutató Bizottság (HTKB), és teljes egészében pozitív véleményt alkotott róla, három kiegészítõ ponttal, amibõl az egyik így hangzott: „A terv kidolgozását folytatni kell, hogy a szükséges számítások és laboratóriumi kísérletek elvégzésével eldönthetõ legyen megvalósításának realitása...” Az okmány aláírói között volt a HTKB vezetõje, Grigajtisz I. osztályú kapitány – hadmérnök és a Hadieszközök taktikája tanszék vezetõje, Goncsarov professzor, II. osztályú hajórajparancsnok.
1937-ben a repülõ-tengeralattjáró témáját felvették a HTKB „C” részlegének tervébe, de átvizsgálása után, ahogy azokra az idõkre igen jellemzõ volt, törölték. A terv további kidolgozásának munkáit a „C” részleg mérnöke, B. P. Usakov I. osztályú haditechnikus végezte, munkaidõn kívül.
1938. január 10-én a HTKB második részlegében megtartották a repülõ-tengeralattjáró a szerzõ által elõkészített vázlatainak és alapvetõ taktikai-technikai jellemzõinek az átvizsgálását.
Mit is tartalmazott a terv?
A repülõ-tengeralattjáró feladata az ellenség hajóinak megsemmisítése a nyílt tengeren és a tengeri bázisok aknamezõkkel és úszózárakkal védett vizein. A repülõ-tengeralattjáró kis vízalatti sebessége és rövid vízalatti tartózkodási ideje nem jelentett akadályt, mivel nem találva célt a megadott négyzetben (tevékenységi körzetben) a tengeralattjáró maga is meg tudta találni az ellenséget. Levegõbõl megállapítva annak helyzetét, a tengeralattjáró a horizonton kívül – hogy csökkentse az idõ elõtti felfedezés esélyét – vízre szállt, a hajó útjában lemerült, és a cél megjelenéséig stabil helyzetben a mélyben maradt, nem pazarolva az energiát felesleges manõverekre.
Az ellenség helyzetének megengedhetõ eltérése esetén a repülõ-tengeralattjáró megközelítette azt, ellenkezõ esetben hagyta, hogy eltávolodjon a horizonton túlra, felemelkedett, felszállt, és új támadáshoz készült.
A cél ismételt megtámadásának lehetõsége a „vízalatti-levegõ” torpedóhordozó egyik lényeges elõnyének számított a hagyományos tengeralattjárókhoz képest. Különösen hatásos kellett legyen a repülõ-tengeralattjárók csoportos tevékenysége, mivel elméletileg három ilyen eszköz az ellenség útvonalán tíz mérföld széles akadályt képezhetett. A repülõ-tengeralattjáró képes volt sötétben behatolni az ellenség kikötõibe, lemerülni, és napközben megfigyelni a titkos útvonalakat, és kedvezõ esetben támadni.
A repülõ-tengeralattjáró szerkezetében hat különálló rekeszt terveztek, ebbõl háromban az AM-34 típusú, egyenként 1000 Le-s repülõgép motorok helyezkedtek el. A motorokat sûrítõkkel is felszerelték, ami lehetõvé tette repülés közben a teljesítmény fokozását 1200 Le-ig. A negyedik rekesz a háromfõs személyzet elhelyezésére szolgált. Innen történt a hajó vezetése vízalatti helyzetben. Az ötödik rekeszben volt az akkumulátor telep, a hatodikban – a hajócsavar 10 Le-s villanymotorja.
A repülõ-tengeralattjáró szilárd köpenye 1,4 m átmérõjû, szegecselt, 6 mm-es vastagságú, dúralumínium henger volt. A szilárd köpeny rekeszei mellett a tengeralattjáró „nedves” rendszerû pilótakabinnal is fel volt szerelve, ami víz alá merüléskor vízzel telt meg, ekkor a repülési mûszereket egy speciális üregbe süllyesztették.
A szárnyak és a farok vezérsíkjainak borítását acélból tervezték elkészíteni, az úszótalpakat dúralumíniumból. A szerkezet ezen elemeit nem voltak megnövelt külsõ nyomásra tervezve, mivel merüléskor a vízátfolyó nyílásokon keresztül maguktól megteltek tengervízzel. A benzin üzemanyag és a kenõolaj speciális gumitartályokban a centroplánban voltak tárolva. Merüléskor a repülõgép motorok hûtõvíz rendszerének csõvezetékei lezáródtak, ami megakadályozta a külsõ víz nyomása okozta megrongálódásukat. A hajótest korrózióvédelmére a külhéj festése és lakkozása szolgált. A torpedókat a szárnyak alatt elhelyezett speciális tartókra függesztették. A tervezett hasznos teher a teljes felszállótömeg 44%-a volt, ami a nehéz típusú gépek számára szokványosnak minõsült.
A merülés négy etapból állt: a motorterek lezárása, a radiátorok átkapcsolása, a vezérlés átkapcsolása vízalatti rezsimbe és a személyzet átvonulása a kabinból a lakóhelyiségbe (központi irányító állásba).
A repülõ-tengeralattjáró repülõ-taktikai jellemzõi: