Ha bárki meghallja a harcmûvészet-kifejezést, legyen az gyakorló, vagy hozzá nem értõ, szinte minden esetben valamelyik kínai, vagy japán, esetleg koreai eredetû harci stílus jut eszébe. Ez persze nem meglepõ, hiszen a ma megismert harcmûvészetek ezekben az országokban fejlõdtek ki. Ezek a stílusok a karate, kungfu, a taekwondo és még sok más irányzat. Ezek közül sokan a kungfu-t tartják a legrégebbinek, hiszen a shaolin kungfu körülbelül 1500 éves múltra tekint vissza. Az elsõ shaolin kolostort 495-ben építették Kínában, az északi Vej-dinasztia korában. Azt azonban sokan nem tudják, hogy nem a shaolin kungfu volt az elsõ harcmûvészeti stílus, sõt ha az õsidõk történelmét nézzük, igencsak újnak mondható.
A kunfu harci értékét adó mozgásnak az alapjait egy Daruma nevû szerzetes tanítványa adta át elõször a shaolin papoknak. Daruma a buddhizmus tanait követte és terjesztette Kínában az után, hogy kilenc évig meditált egyedül egy barlangban. A legenda szerint eljött hozzá egy szerzetes, akit Hui Ko-nak neveztek, és arra kérte a mestert, hogy adja át neki tudását. Mivel Daruma mély meditációba merült éppen, nem méltatta figyelemre a fiatal szerzetest. Ekkor Hui Ko, hogy felkeltse mestere figyelmét, levágta saját karját, és a mester elé helyezte. Daruma, látva a szerzetes áldozatát, tanítani kezdte. Hui Ko önzetlen tette óta hordanak a shaolin papok olyan ruhát, amely csak egyik karjukat fedi, ezzel kifejezve Hui Ko iránti tiszteletüket. Miután Daruma megkezdte tanainak hirdetését Kínában, kiderült róla, hogy az igazi neve Bodhidarma, és Indiából jött mestere kérésére. Bodhidarma ksatria volt, vagyis elõkelõ származású harcos és uralkodó család sarja. Így lehetett birtokában az a harci tudás, melyet késõbb az egész világ megismert, valamilyen formában.
A harcmûvészet tehát Indiából került Kínába. Hogy Indiában miként alakult ki, arról a világ, talán legõsibb írásai és legendái árulkodnak. Ezeket a legendákat szerzetesek írták le és többségük isteni eredetû harcosokról szól. Ide tartozik a Mahábhárata, a Rámajana és a Bhagavad Gíta is, melyekbõl sokat megtudhatunk az õsi harcosok viselkedésérõl, vallási szokásairól és kalandos történeteikrõl. Legrégebbi talán a Rámajana, melyet 5000 éve írtak le elõször. A legenda a Tréta júgában, vagyis a Földtörténet második korszakában játszódott, tehát legalább 100.000 évvel ezelõtt. Isten megjelenését és tetteit írja le, aki Ráma képében szállt alá a Földre, és démonokkal harcolt. Már a Rámajana-ból is kiderül, hogy az õsi harcosok az erény és a becsület elveit tartották szem elõtt, és ezek szerint cselekedtek.
Történt egyszer, hogy Rávana, a hatalmas erejû démon-király elrabolta a szép Szítá hercegnõt, és akkori birodalmába, Srí Lankába hurcolta, a hercegnõ akarata ellenére. Ekkor Ráma király, aki természetesen Szítá hitvese volt, hadsereget szervezett, hogy megtámadja és visszaszerezze kedvesét. Ráma serege jelentõsen kisebb létszámmal bírt, mint a démonok hordája, de magas szintû harci tudásukkal mégis gyõzelmet arattak. A legenda bemutatja, hogy aki Isten oldalán harcolt és követte tanításait, soha nem veszíthetett.
Ráma története a Thai kultúrában is megjelenik. Thaiföld tradicionális harcmûvészetében, a muay thai-ban szerepelnek olyan technikák, melyek Ráma és leghûségesebb szolgája, Hanumán nevét õrzik. A tradicionális muay thai mérkõzések elõtt a harcosok ma is eljárják a Ram-muay nevû táncot, mellyel Ráma király elõtt tisztelegnek.
A legfiatalabb Isteni eredetû mû, mely a harcról szól körülbelül 5000 éve játszódott. Ez a Mahábhárata, mely szintén Isten, Földön való személyes megjelenését mondja el. A történet végkifejlete egy egyetemes tanítás. Ezt a tanítást írja le a Bhagavad Gíta, melyet Isten legbensõségesebb tanítványának adott át a Kuruksétrai csatamezõn. Tartalmazza minden harcos tulajdonságait és kötelességeit, amelyek mindenkire és minden korra vonatkoznak.
A harcmûvészet tehát vitathatatlanul Indiából származik és Isteni eredetû. Indiai stílusokat mellesleg még ma is gyakorolnak, ilyenek például a vajramutthi, vagy a kalaripayattu. Azonban ezek már régen nem tükrözik azt az eredeti formát, amelyet az õsidõk harcosai gyakoroltak, hiszen ezek a harcosok leginkább misztikus képességeiket, varázserejû mantráikat használták összecsapás közben. Ezeket pedig ma már senki sem ismeri, de ha ismernénk, valószínûleg alkalmatlanak lennénk használni azokat. Hatékonyság szempontjából tehát a ma létezõ indiai stílusok nem múlják fölül egyik modernebb stílust sem. Ettõl eltekintve Bodhidarma, aki a harcmûvészetet Kínában terjesztette, a kalaripayattu-stílus gyakorlója volt, mely tartalmazza az ajurvédikus gyógymódok ismeretét is. Ebbõl látszik, hogy valaha a harcmûvészet gyakorlása nem csak a mozgásról szólt.
A legendák szerint az õsidõkben a harcosok rendjébe csakis olyan emberek tartozhattak, akik pontosan betartották a rájuk vonatkozó szabályozó elveket, és egész életükben az erény útját járták. Talán ez az, amit az idõk során fokozatosan elvesztett a harcmûvészet, mely mára szinte csak bemutató és közönségszórakoztató tevékenységgé zsugorodott. Hogy léteznek-e még õsi misztikus képességgel rendelkezõ harcmûvészek olyanok, akik a legendákban szerepelnek valahol, a világ eldugott szegletében, mi valószínûleg soha nem fogjuk megtudni.