Két ellentétes folyamatról (és gondolkodásról) van szó.
Az egyik okoskodás: ha én egy cég vagyok, és nincs semmi korlátja annak, hogy megvédjem a sok pénzen évek alatt kifejlesztett valamimet, akkor tulajdonképpen minek is fejlesszek. Semmi értelme, egy perc alatt lenyúlja valaki, és mivel neki nem kell a kutatást kifizetnie, olcsóbban kínálhatja. Tehát én kifejlesztem, más meg lenyúlja a hasznomat. (Pl. egy gyógyszer kifejlesztése, pláne engedélyeztetése irdatlan pénzösszeg). Ez alapján tehát a licenszelés növeli az innovációt.
Másik oldalról: ha mindenki minden hülyeséget lelicenszel, akkor azt más nem is találhatja ki, pontosabban nem is használhatja, tehát a "köz" szempontjából káros, hiszen aki elõször levédet valamit, az monopóliumot élvez rajta, annyit kérhet érte amennyit csak akar (legalábbis amennyit hajlandóak érte fizetni), ez tehát nem piaci árat eredményez. (A fenti gyógyszeresnek az ellenpéldája, hogy US-ben kutatóorvosok külön szervezetet alapítottak csak azért, hogy ha felfedeznek valami új baktériumtörzset, akármit, akkor még a gyógyszergyártók elõtt azonnal levédethesség, csak azért, hogy ne õk védjék le; és kb. nyilvános felhasználást biztosítanak hozzájuk. (Nem a bacikhoz, a doksikhoz :)).
A jog próbál a kettõ között valamiféle egyensúlyt létesíteni változó sikerrel. Pl. van ahol idõkorlátosak a licenszek: levédetheted, de pár év után bárki felhasználhatja. (Emiatt van pl. az is, hogy a zenék, könyvek jogdíja is lejár 50-70 év alatt.)
Ezt a hagyományos ellentétes értékpárt kavarja meg erõteljesen az, hogy sw-nál jelenleg leginkább _ötletek_-rõl van szó, nem évek hosszú kísérletezéseirõl; hanem a legtöbb esetben kézenfekvõ, vagy már régóta elterjedt ötletekrõl, aminek az eredetét már senki nem is tudja. Arról nem is szólva, hogy a közösség is olyan, hogy inkább megosztják egymással az ötleteiket, mert így mindketten hasznosíthatják. (Ami végül is a felhasználóknak jó.)