Az esõvíz átszivárog a talajon, a kõzeteken és számos ásványi anyagot old ki belõlük. A megtisztított vízbõl azonban kis koncentrációja miatt ekkor még nem érezzük ki a sót.
A kioldott ásványi anyagokat tartalmazó víz jelentõs része elõbb- utóbb egy patakba, folyóba, késõbb egy tóba vagy az óceánba kerül. A naponta az óceánba kerülõ kioldott ásványi anyag csak töredéke az óceán teljes sótartalmának.
Jelentõs mennyiségû oldott ásványi anyag kerül az óceánokba a hidrotermális hasadékokon keresztül is: a tengeralatti hasadékokba beszivárgó víz ásványokkal teli meleg vízként áramlik vissza az óceánokba. Ugyancsak növeli az óceánok sótartalmát a víz alatti vulkáni tevékenység, amely során az elõzõ folyamathoz hasonlóan oldódik ki nagy mennyiségû ásványi anyag.
Az óceánok sótartalma több száz millió éve állandó: ez elsõsorban azzal magyarázható, hogy bár állandó az ásványi anyag utánpótlás, a tenger mélyén kiválás, lerakódás is folyik. A sótartalom viszont nem mindenütt egyenletes: folyótorkolatoknál, vagy a jéggel borított sarkok közelében a víz kevésbé sós.
Az óceánok egyébként 96,5 százalékban tartalmaznak tiszta vizet. A maradék 3,5 százalékot 75 elem teszi ki. A tengerek sósságáért 99 százalékban hat elem felelõs: ezek a klorid, nátrium, kén, magnézium, kálcium és kálium. A sósság leginkább a nátriumkloridnak (közönséges asztali só) köszönhetõ.
Érdemes megemlíteni a tengereknél tízszer sósabb Holt-tenger, vagy a Kaszpi-tenger, Aral-tó példáját is. Miért sósak ezek a tavak, mások viszont miért nem? A legtöbb tó ideiglenes tározóként mûködik: bizonyos folyók vizet szállítanak bele, mások pedig elvezetnek. Ez biztosítja a tavak viszonylag állandó sótartalmát.
Ha egy tónak nincs lefolyása, mint az említett tavaknak, akkor víz csak párolgás útján tud elszökni belõlük. Ha egy tóba folyamatosan érkezik oldott ásványi anyag, a víz viszont csak párolgással távozik, (amely közben a só visszamarad), sótartalma fokozatosan növekszik.