Maghasadásos alapon rakétát nem próbáltak mert az hõtermelésre alkalmas a rakétához meg tolóerõ kell minél nagyobb minél gazdaságosabban.
Pardon, de a tolóerõ létrehozásához elég pusztán jelentõs hõközlés a hajtóanyag felé. Ezen elv alapján a nukleáris meghajtás igen népszerû lett tervek szintjén az 1950-es években, és repülõgépeknél (egyszerûen a beszívott levegõt felhevítette, és az kitágulva távozott a hajtómûbõl) illetve rakétahajtómûnél is (az üzemanyag például hidrogén, amelyet keresztülvezetnek a reaktor reakcióterén, így nagyobb kiáramlási sebességet lehet elérni, mintha egyszerûen elégetnénk a hidrogént!). Az 1950-es évek végén több kisérleti nukleáris hajtómû született (Kiwi-program, majd NERVA (Nuclear Engine for Rocket Vehicle Applications) program). Eredetileg hordozórakéták számára tervezték õket, de a radioaktív sugárzás mértéke elfogadhatattlan volt (lehet vitatkozni azon, hogy mennyivel jobban terheli meg a környezetett egy ilyen indítás, mint egy atombomba-tesztrobbantás, de ez esetben ez lényegtelen).
Ezen hajtómûvek azonban nagyszerûen alkalmazhatóak lennének bolygóközi utazásoknál (pl. egy Mars-ûrhajóban). A hagyományos kémiai rakétahajtómûvekhez képest sokkal jobb hatásfokkal üzemelnek, és az ûrben a sugárzástól csak a személyzetett kell megóvni.