A depresszió egy tünetegyüttes gyûjtõfogalma, amely a levertségtõl, a motiváció gátoltságától egészen a teljes apátiával járó, úgynevezett endogén depresszióig tart. A depressziós személy aktivitása teljes mértékben gátolt, hangulata nyomott, s egy sor testi kísérõtünete is van, úgymint fáradtság, alvászavarok, étvágytalanság, székrekedés, fejfájás, heves szívdobogás, keresztcsonti fájdalmak, nõknél menstruációs zavarok és általában a testi funkciók legyengülése. A depressziós beteget erõs lelkifurdalás gyötri, tele van szemrehányással önmaga iránt, s állandóan jóvá akar tenni valamit.
A depresszió szót a latin deprimo szóból vezetjük le, ami „elnyomást”, „elfojtást” jelent. Ez felveti azt a kérdést, mi fojtogatja a depresszióst, illetve mi az, amit elfojt. Válaszként a következõ három téma jöhet szóba:
l. Agresszió. Mint korábban már mondottuk, a nem kifelé irányuló agresszió testi fájdalommá alakul át. E megállapításunkat azzal egészíthetjük ki, hogy az elfojtott agresszió a psziché területén depresszióhoz vezet. Az az agresszió, amelyet megnyilvánulásában
blokkolunk, befelé fordul, s a feladót címzettjévé teszi. Nemcsak a lelkifurdalás terheli az elfojtott agresszió számláját, hanem sokféle szomatikus kísérõtünet is a maga diffúz fájdalmaival. Más helyütt már kifejtettük, hogy az agresszió csak az életenergia, az aktivitás egy különös formája. Míg a pszichiátria vadul fáradozik azon, hogy a depressziós beteget bekapcsolja valamiféle aktivitásba, a páciens ezt az aktivitást fenyegetõnek tartja. A depressziós személy kényszeresen kerül
mindent, ami nyilvánosan nem elismerésre méltó, és makulátlan életvezetésével próbálja meg agresszív, destruktív impulzusait palástolni. Az önmaga ellen fordított agresszió legnyilvánvalóbb kifejezési formáját az öngyilkosságban találja meg. Öngyilkossági szándék esetén mindig annak kell utánanéznünk, valójában kire is vonatkozik a gyilkossági szándék.
2. Felelõsség. A depresszió – ha az öngyilkosságtól eltekintünk – a felelõsség elutasításának legszélsõségesebb formája. Aki depressziós, az nem cselekszik, csak vegetál, inkább holt, mint élõ. Bármennyire elutasítja is azonban az aktív szembesülést az élettel, lelkifurdalása hátsó kapuján ismét konfrontálódik a „felelõsség” témájával.
A felelõsségvállalástól való félelem ott áll minden depresszió elõterében, és épp akkor szokott felerõsödni, amikor a páciensnek új életfázisba kellene lépnie, mint például a gyermekágyi depressziónál.
3. Lemondás – magány – öregség – halál. E négy, szorosan összetartozó fogalom az utolsó, s véleményünk szerint a legfontosabb tématerületet körvonalazza. A depresszióban a páciens rákényszerül arra, hogy az élet halálpólusával szembesüljön. A depressziós személy mindent megvont magától, ami élõ, a mozgást, a változást, a társaságot, a kommunikációt, s manifesztálja minden élõ ellenpólusát: az apátiát, a merevséget, a magányt, a halálgondolatokat. Az élet haláloldala, mely a depresszióban
oly hatékonyan érvényesül, nem más, mint a páciens saját árnyékvilága.
A konfliktus itt az, hogy a páciens ugyanúgy fél az élettõl, mint a haláltól. Az aktív élet bûnös és felelõsséggel jár éppen ez az, amit a depressziós ember el akar kerülni. A felelõsségvállalás egyben a projekciókról való lemondást s magányunk akceptálását is jelenti. A depresszív személyiség szorong ezektõl, s szüksége van olyan emberekre, akikre támaszkodhat. A depresszió külsõ kiváltó oka gyakran a vonatkozási vagy referenciaszemély (Bezugsperson) elvesztése vagy a tõle való elválás. A depressziós ember nagyon magányos – de nem akar egyedül élni, s nem akarja vállalni a felelõsséget. Fél a haláltól, s épp ezért nem fogja fel az élet feltételeit. A depreszszió is õszintévé tesz: nyilvánvaló lesz általa képtelenségünk az életre és halálra.