A gond a "saját megának kell kimászni" dologgal, hogy aki benne van sokszor nem látja át a helyzetét, mégis kell valami segítség, ami nem feltétlenül jótanácsban nyilvánul meg.
Persze akarhatja helyette bárki, az sem segít.
A depressziós is elégedetlen, akarja hogy legyen valami, de nem tudja mi.
Ragaszkodik a pesszimizmusához, mert azt hiszi, hogy így egy állandó állapotban tarthatja magát, aztán ebben is csalódnia kell amikor jön egy derûsebb pillanat. Ez persze kiérlel egy adag iróniát, ami már elviselhetõbbé teszi a helyzetet.
Úgy gondolom nem mindig az a legjobb, ha nagy beleéléssel próbál valaki segíteni, mert ebbõl a depis úgy húz hasznot, hogy "na mégis van valaki, aki törõdik velem, akkor nem is olyan reménytelen a helyzetem", és tovább folytatja az állapot fenntartását. Érzi, hogy irányíthat, kapaszkodót kapott a komédiájához, amin rend szerint nem õ fog fölmászni, hanem megpróbálja lehúzni. Ebben nagyon hasonlít a többi függéshez (drog; alkohol).
Két utat ismerek ha depressziós embernek próbál valaki segíteni.
Az egyik a tükör tartása, kihasználni, addig húzni, amég rá nem jön, hogy hasztalan az ellenállása, mert ugyanúgy fognak viszonyulni hozzá az emberek, ahogy õ másokhoz. Addig kell fokozni, amég nem hajlandó szembesülni magával.
A másik pedig egy olyan derûs együttérzés vele, ami nem akarja megváltoztatni. Tehát magára hagyás. Nincs tanács, nincs vígasz, ezzel nem tud mit kezdeni. Nincs kit lehúzni, ha valaki nélküle is derüs, nélküle is megvannak a problémái. Nem szabad, hogy személyesnek vegye ezt a kapcsolatot, de egy idõ után lesz elég motivációja ahhoz, hogy õ is kezdjen el körbenézni a világban.
Azt azért le kell írni, hogy ezek nem instant folyamatok, és van, ahol egyik sem segít belátható idõn belül a makacsság miatt.
Vlala: #1120-as idézet Thorwald Dehlefsen és Rüdiger Dahlke fogalmazása (analitikus pszichológia), biztos vagyok benne, hogy sokkal többféle nézet, és leírás van a depresszióról.