Kb. két hete vót: hajnalban kelek, me há nem bírok tovább alunni, hiszen a Mónikasó után má nekem este van, meg hát a tikokat is meg kõ etötni, oszt feltápászkodok, hogy indul a busz be Pöstre a nagyfaluba. Kimék a megállóba, tömve dijákka, nemis értöm mirõ hadovlnak, mintha nem is magyarszágon lönnék. Busz jön, ajtó nyílik, egykét nebulót a kerekes csíkossal tarkón, egykettõt meg a járókeretemmel szájontakartam, mert igyekeztem fõfelé...
Persze hely az diccse. Monom egy olyan 15-16éves forma zseléshajú pernahajdernök, hogy -szó szerint- Eriggyé mán onnan, te taknyos, ottan én szokok Ûni He! Erre az néz rám mint a borjú. Dirr egy füles, kerekes-csíkost ráhúztam az arcára, a járókerettel meg ütöttem. Nagynehezen átadta, dehát nemértök én mán a fijatalok nyelvezetén. Persze köllött még hely a kerekes-csíkosnak is, de azé mán nem köllött vereködni. Az egészben még az a bosszantó kedves lelkecskéim, hogy én szállok le leghamarább, oszt megin át kõ vereködnöm magam a tömegen, nem szoktam ilyenó szóni, majdcsak észrevöszik, hogy furakodok, meg rálépek egykét lábra. Oszt még én vagyok a bunkó, meg leócsárónak mindenfélének a sok szemtelen! Há! Mégmitnem!