Na igen. Ha mondjuk barátnõzik az ember, vagy efféle, maximálisan megértem a foglalást, amúgy tolerálom, de amikor már négyesével szórják meg a helyeket, és ezt tetézik azzal, hogy valami úri felsõbbrendûséggel és feltolt orral vakkantják oda, hogy "Foglalt." (miközben rád sem néz), na, olyankor - bár nem vagyok egy olyan alkat - csak a féltégla hiánya akadályoz meg abban, hogy erõvel nem spórolva plasztikázzam át a baba kis arcát...
Nem tudom, hogy egyeseknek milyen fogalmaik vannak a tömegközlekedésrõl.
(Mellékesen, én minden reggel alapvetõen "állóhelyhez" állok be [függetlenül attól, hogy az elsõk között vagyok ott a várakozók közt reggel], mert nem kenyerem a balkáni "megölök mindenkit egy ülõhelyért"-stílus [pedig itt vidéken aztán van csorda-feeling izomból...], azt a félórát meg nem olyan hû de há végigállni. Holott - úgy tudom - , a bérletem csakugyanannyiba került, mint bárki másé.)
Ezzel kapcsolatban még azt bírom, amikor felengedek haverral magam elké mindenkit(!!! Nem vicc.), azon az alapon, hogy akinek jut ülõhely, üljön le, mi meg úgyis k*rvára mindegy, hogy hol állunk.
Szállnánk fel...
Hát az a sok balf... akarom írni, birka megáll a hátsó ajtóban.
Persze nekünk el kell jutnunk a Ziskolába, de ha hülyegyerek nem enged, akkor megoldjuk erõvel. Átcsörtetünk az ajtónál álló tömegen, és átmegyünk a busz halálüres hátsó felére (a vicc az, hogy néha még ülõhely is van itt, csak büdös hátramenni); és ki a szarszemétszaralak? Hát természetesen mi, hogy "letaposunk mindenkit". ("Oppardon, ez még csak áttörés volt, a taposás holnap lesz, ha így tetszik folytatni...")
Mert az nem bûn, ha felszállásnál egymást préselik mindenhova (de úgy, hogy a sofõr nem tud bejutni a saját buszába!) de ha egyszerûen csak fel akarsz szállni az ajtón keresztül utolsóként, hogy Te is utazhass, elvégre a busz félig üres - na, akkor aztán balkáni paraszt vagy, semmi több.
[Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha viszont egyszer már leülök, nem szívesen adom át a helyemet. Sõt. Az igazat megvallva, három év alatt négy végtagomon meg tudnám számolni, hogy összesen hányszor fordult elõ, hogy felajánlottam valakinek a helyem. De itt már - sajnos, nem sajnos - én is úgy gondolom, hogy miért _pont_ én legyek folyton a mártírocska? Függetlenül attól, hogy persze, hogy nincs igazam; de reggel fél hétkor, három óra alvás után kómásan és fázva belesüppedve a távolsági busz kényelmes ülésébe ez vajmi keveset érdekel.]