Amikor 230 millió évvel ezelõtt a dinoszauruszok "hatalomra kerültek", még csak egyetlen nagy kontinens, a Pangea létezett. 100 millió évvel ezelõtt a Pangea elkezdett feldarabolódni a tektonikus erõk hatására. A kontinens egyes vidékei a föld merõben más részére kerültek ami rengeteg változást idézett el mind az éghajlatban, a faunában és a növényzetben. A dinoszauruszok alkalmazkodóképessége igénybe lett véve elég erõsen. A komoly változások a dinoszaurusz-fauna specifikálódását vonták magukkal. A legjobb példa a Góbi sivatag, ahol teljesen külön populáció alakult ki a krétára.A dinoszauruszok szolgálnak jópár konkrét példával alkalmazkodóképességük rugalmasságára. A Leaellynasaurák például a hûvös sarki erdõkben is képesek voltak megélni, nem tehttek más, a talpuk alatt a mostani ausztrália és antarktisz igen hamar elszakadt a fõkontinenstõl és egyre csak dél felé sodródott. Õ késõbbi történeteik folytatódnak a következõ fejezetben. A kontinensvándorlás tehát sok sok változást vont magával. Lássuk mi is történt!
2. Éghajlatváltozások
A kontinensvándorlások elsõ és legmélyrehatóbb következménye az éghajlati viszonyok gyökeres megváltozása. A kontinensek folyamatos mozgolódása némely területen az addig majdnemhogy ismeretlen évszakokat idézte elõ, máshol pont fordítva történt. Eltûntek az évszakok. Ekkortájt alakultak ki a vándorló életmódot folytató dinoszauruszok. Ám ez nem minden esetben volt megoldás a problémára. Köztudott például, hogy az Ausztráliai és Antarktiszi Muttaburrasaurus (Iguanodon-féle növényevõ) elvándorolt a téli hónapokban a délebbi vidékekrõl, ám kihalásukat biztosan az okozta, hogy az egyre délebbre sodródó kontinensek északi vidékei nyáron is egyre hidegebbek lettek. A leaellynasaurák nem vándoroltak. Õk az erdõ mélyén vészelték át valahogy a telet, de egy idõ után az antarktisz déli féltekére való "beállása" után ez lehetetlen vált.Az éghajlatváltozások a földteke közepén fekvõ vidékein is gyökeres változásokat vont magával. Amellet, hogy a vulkáni tevékenységek sokkalta intenzívebbek voltak, mint ma, a növényfauna, az egyik legnagyobb "reformon" esett át. Megjelentek a zárvatermõk. Addig a harasztok és a nyitvatermõk voltak a legfejlettebb és legelterjedtebb növények, következésképp a növényevõ dinoszauruszok legfõbb tápláléka. A krétában ezek szépen lassan el kezdtek tûnni a meleg éghajlatú vidékekrõl és ennek következményeként teljesen eltûntek a nagyméretû sauropodák. A növényevõk új serege merõben más volt, mint a régi, így a rájuk vadászó ragadozók is átalakultak, bár nem annyira mint prédáik. Ezek az összetett klímaváltozások rendkívüli rugalmasságot kívántak az állatoktól és ebben a versenyben mindinkább kitûnt az - ugyan akkor még jelentéktelen méretû és számú - emlõsök elõnye. Ugyan a dinoszauruszok fajgazdagsága sosem látott fokon virágzott ekkor, de hüllõ mivoltukból eredt, hogy az alkalmazkodást nagyfokú specifikálódással tudták ellensúlyozni. Ebbe az evolúciós csapdába esett például napjainkban a gepárd. Az emlõsök emellett kis fajszámuk és melegvérûségük miatt nem szenvedtek ilyen hátrányokat.
3. Specifikálódás
Tehát a dinoszauruszok legtöbb faja igen ingatag egyensúlyban élt környezetével. És ami méginkább hátrányt jelentett az emlõsökkel szemben, a szaporodásuk. Megjelentek a tojástolvajlásra szakosodott madarak és emlõsök amelyek komoly ritkítást végeztek a dinoszauruszok fészkeiben. A madárfészkek általában a magasban voltak, így viszonylagos védettséget élveztek.
A specifikálódás egyik legdrasztikusabb példája a T. Rex apró "kezei". Az állat teljesen alkalmatlanná vált kisebb (2-4 méteres) állatok elejtésére, hiszen állkapcsai is oly hatalmasak voltak, hogy üldözés közben szinte lehetetlen volt vele ilyen kis testet megragadni. A T.Rex (ha tette) kizárólag vele nagyjából azonos méretû állatra vadászott. Tõlük függöt az õ élete is. Késõbb kiderül, hogy a növényevõk lesznek kulcs a megoldáshoz. A dinoszauruszok tehát specifikálódtak. A pillanatnyi evolúciós környezetben jól megvoltak, ám a nagyobb változások egyre nehezebbé tették számukra az alkalmazkodást. De nem ez lett a vesztük, hiszen ezt 150 millió éven keresztül mindig megoldották. Egy másik állatcsoport egyre nagyobb veszélyt jelentett uralmukra: õk voltak az õsi emlõsök, minden mai emlõsök õse, többek között az embereké is.
4. Visszaelõzés
A Föld története során nem egyedül a 65 millió évvel ezelõtti volt az egyetlen "nagy pusztulás". Kb. 220 millió évvel ezelõtt is volt , és azelõtt is és azelõtt is. Nincs tehát kizárva egy következõ sem. De térjünk vissza a 220 millió évvel ezelõttire! Akkoriban a hüllõk egy korábbi csoportja uralta a földet. Közöttük voltak olyanok amelyek merõben más irányba kezdtek változni, mint azok akikbõl a mai hüllõcsoportok származtathatók. Õk voltak az emlõsök és a dinoszauruszok (így a madarak) õsei is. Thecodoniták a nevük és õk is több irányra oszthatók fel fejlõdési szempontból, ezekbõl csak kettõ maradt fenn, az egyikbõl fejlõdtek ki a dinoszauruszok, a másikból emlõsszerû hüllõk, akik még nem voltak emlõsök, de már hüllõk sem. A két csoport közt álltak, valószínüleg szõrük is volt már és testtartásuk hasonlított a mai szalamandráékhoz. És hogy miért fontos ez a dinoszauruszok kihalása szempontjából? Ez a két csoport már létezett (kis hányadban ugyan) a 220 millió évvel ezelõtti nagy kipusztuláskor és ugye túlélték. A megüresedett élettér birtoklásáért eme két csoport kezdett versengeni. Mivel a dinoszauruszok akkor sokkal fejlettebbek voltak testfelépítésük és adottságaik miatt õk lettek a gyõztesek. Példa nélküli azonban, hogy a vesztes csoport nem halt ki!!! A vereség ellenére az emlõsszerû hüllõkbõl emlõsök fejlõdtek és "várták az alkalmas pillanatot". 150 millió évvel késõbb az elõzõ fejezetekben tárgyalt okok miatt a dinoszauruszok fejlõdése lelassult. És ekkor történt meg az elõzés. Az emlõsök visszaelõztek a "fejlettségi listán" alkalmazkodó képességük, idõközben kifinomult szaporodásuk, totális melegvérûségük és szívósságuk végett. Azt a csatát, amit korábban elvesztettek, most megnyerték, ám ez nem volt elegendõ a "hatalomátvételre". Az evolúció tehát paradoxont szült. Egy fejlettebb állatcsoport nem tudott kibontakozni majd 50 millió éven át kellett egy apró segítség, aminek tömege nem is volt annyira kicsi.
A METEOR
Már a múlt század elején is voltak találgatások arra, hogy lehetséges egy meteor becsapódása az ok. Akkoriban bizonyítékok híjján "csak" egy elmélet maradt egészen a 60-as 70-es évekig. A modern ûrkutatást kellett segítségül hívni. Akkor tûnt fel a paleontológusoknak egy különös réteg a kréta legfelsõ rétegei felett közvetlenül. A réteget színe miatt feket rétegként emlegették sokáig és lassan kiderült az összetétele is, amint geológusokat is bevontak a nyomozásba. Kiderült, hogy szokatlanul magas arányban tartalmaz olyan anyagokat, amelyek a meteorok alkotóelemei. Összehangolt vizsgálatok alapján kiderült, hogy a föld szinte összes pontján fellelhetõ ez a bizonyos fekete réteg különbözõ vastagságban. Az már elsõre feltûnt, hogy Amerikában a legvastagabb. Lassan a kutatók egyre közelebb jutottak egy feltételezett kráterhez, amely végsõ bizonyítékként lebegett a szemük elõt a kételkedõk ellen.
1. Katasztrófára utaló jelek
A becsapódás elõtti hónapokban már történtek apróbb történések, amelyekre csak az utóbbi években derült fényt. Az egyik egy Európai "kráter" felismerése. Azért írtam idézõjelbe, mert a kráter mamár nem kráter. Az erózió és az idõ annyira elkoptatta, hogy felismerhetetlenné vált. Hihetetlen, hogy a dinoszauruszok kutatása kapcsán milyen tudományokat kell segítségül hívni. Ezen kráter mivoltára is az épitészet segített rájönni. A "kráter" a mai Németország területén fekszik ahol már régen is korszerû építkezések zajlottak, amikor a terméskõ volt az legjobb építõanyag. A régi templomok és katedrálisok köveiben meteordarabokat véltek felfedezni. Mivel a kövek mindenesetbena környékrõl származtak ezért a geológusok is munkába lendültek. A végeredmény egy nagyjából Budapest méretû kráter felfedezése. Ez a meteordarab minden bizonnyal annak a rajnak a tagja volt, amibe a fõszereplõ is beletartozott és mivel gyökeresen máshol található mint "nagyatestvére" ezért azt is felfedte, hogy a raj hatalmas lehetett. Tehát már hónapokkal a nagy bumm elõtt minden bizonnyal soha nem látott hullócsillag invázió söpörhetett végig a bolygón. Ha a dinoszauruszok tudták volna, hogy ez minek a jele akkor nem érte volna õket váratlanul a következõ felvonás. A hullócsillagok a becsapódás napjai elõtt közvetlen meteorokká duzzadtak és elkezdték "bombázni" a földet. Ez is már bizonyosan sok állatéletet követelet, de természetesen nem válogatott a hüllõk és az emlõsök között. Minde bizonnyal rengeteg erdõtûz is született amely további ritkításokat végzett az állatvilágban.
2. A katasztrófa
A meteorraj legnagyobb darabja a mai mexikói öbölbe zuhant érintve a Yucatan félszigetet és egy nagyjából 600 km (!) átmérõjû krátert ütött a felszínbe (csak viszonyításképp, Magyarország kényelmesen beleférne ebbe a kráterbe). Óriási szökõár, földrengések és forró kõzápor pusztított a környezetében ahogy azt az amerikai katasztrófafilmekben oly gyönyörûen rendszeresen meganimálnak. Egyvalamit azonban rendszeresen kihagynak. A porfelhõt, amely ezesetben sorsdöntõ volt. Az egész földet beterítette több évszázadra, ennek a lerakódásából keletkezett az a bizonyos "fekete réteg". A porfelhõ eltakarta a napot és tartós telet eredményezett minden kontinensen. Az átlaghõmérséklet kevés helyen érhette el a fagypontot. Megint bekövetkezett egy hatalmas kipusztulás. Az élet a földön egy idõre gyökeresen megváltozott és minden álatcsoport nehéz idõk elé nézett, de mindegyiknek ez volt az egyetlen baja. A becsapódás folytán tehát igen sok állat pusztult el. Nem csak a becsapódás peremén hanem attól jóval messzebb is fõleg a hatalmas szökõár és az erdõtûz miatt. Ám az igazi pusztulás csak most jött. Az elõbbiek nem válogattak. Emlõs, hüllõ, madár nem élte túl.
3. A katasztrófa után közvetlen
A hatalmas porfelhõ ami a becsapódás miatt keletkezett, kihatott az egész bolygóra, hiszen mindenhol beterítette és a maradék túlélõk több évszázadon át nem láthatták a napot. Emiatt mindenhol sarkvidéki éghajlat alakult ki. A különbözõ állatcsoportok más-más esélyekkel és állapotban néztek elé mindennek. Már szó volt a dinoszauruszok viszonylag törékeny állapotáról, ami ekkor kezdett igazán végzetesnek tûnni. Az emlõsök és a madarak viszonylag könnyedén alkalmazkodtak az új körülményekhez, az emlõsök szaporodásuk és bundájuk végett, a madarak mindenképp tollazatuk (megfelelt funkiójában az emlõsök bundájának) miatt, amely ráadásul faggyút termelt, ami a víz ellen is további szigetelést nyújtott. Persze eleinte nekik sem nõtt a számuk. Kezdetben úgy tûnt, hogy a három állatcsoport azonos utat jár be. Aztán a dinoszauruszok számának csökkenése nagy mértékben felgyorsult az említett okok miatt. Álatlános nézet ugye, hogy 65 millió évvel ezelõtt haltak ki a dinoszauruszok pedig a valóságban nem így volt.
4. Új idõk
A dinoszauruszok közül a növényevõk voltak kezdetben nagy bajban. Nem sok növény lehetett életképes az örök télben. Bizonyosan ekkor pusztult ki rengeteg trópusi haraszt és nyitvatermõ is ami nagyon megtizedelte a már amúgy is kevés számú növényevõt. Az õ csökkenésük csakhamar a ragadozókat is ritkította. A dinoszaurusz birodalom kezdett összeomlani és az élettér (amely ekkor nem volt olyan barátságos) megüresedett helyeire több állatcsoport is sikerrel pályázott. Ekkortájt már, ha kis számban is, de léteztek nagy struccméretû ragadozó madarak. Sõt! A krokodilok egy speciális csoportja véglegesen kimerészkedett a vízbõl és gyors futású fajok jöttek létre. Emellett persze ott voltak az emlõsök melyeknek elsõsorban a száma volt nagy, nem a termete, viszont egyvalami a birtokukban volt, ami egyetlen másik csoportnak sem: a fogazatuk! És ami méginkább érdekes, hogy elszigetelt helyeken fentmaradtak olyan dinoszauruszok akik azelõtt is hûvösebb éghajlatokon éltek. Ausztráliában csupán 62 millió éves Leaellynasaura leletekre bukkantak és Alaszkában is találtak ekorú Edmontosaurus leleteket. Tehát a becsapódás után még nyitott volt a kérdés. Több csoport versengett a szárazföldön megüresedett élettér meghóditására. Végül a dinoszauruszok késõi csapatai csak utolsó mohikánok voltak, és az emlõsök számbeli fölényük, gyors szaporodásuk és nagy alkalmazkodóképességük folytán megynyerték a csatát amint az évszázados porfelhõ "elûlt", mellettük a madarak lettek az ég urai, a krokodilok pedig "visszahúzódtak" a vizekbe.