Az a gond ezekkel az informatikai rendszerekkel, hogy elérték azt a határt, amit a háború után elterjedt rendszerelméleti/mérnöki elméletek szerint el lehet érni.
Nem nyilvánvaló, de a szigorúan meghatározott kapcsolatokra épülõ, moduláris rendszereknek van korlátja. Egy összetettségi szint fölött a mindenhol megbúvó, nem szabványos mûködés egyszerûen bizonyos elemeket olyan jelekkel, zavarokkal telít, amit azok már nem tudnak feldolgozni.
A windóz fejlesztésénél is különbözõ modulokra osztották a fejlesztést. A Longhorn azért csõdölt be, mert ott már elérték a kritikus szintet. A különbözõ modulokra jellemzõ apróbb kis rendellenességek, valahol és általában kiszámíthatatlan helyen mindíg összegzõdtek. A fejlesztés újrakezdésénél ugyan bevezettek egy szigorúbb minõségbiztosítási rendszert, de szerintem ez sem okoz majd nagyságrendi elõre lépést. Ha a Vista kiadásakor ugyan elég biztonságos és stabil is lesz, de minden egyes progi, minden egyes új patch újabb kockázatot hordoz majd. És most már nem lehet még újabb ötévre elvonulni a fejlesztgetéssel.
A Linux fejlesztése teljesen máshogy zajlik. Ronda piszkos kódja van. És a rendszer jobb stabilitását is az adja, hogy tartok tõle, elég sok programrész egyszerûen nem, vagy nem szabványosan mûködik.
De folyamatosan jönnek ki új verziók, minden verzió evolúciós versenyben van az elõzõvel, miközben nincs rajta a túl szigorú pénzügyi szelekciós nyomás sem. A Linux új verziói, legalább olyan hatékonyan terjednek mint a virusok, miközben ugyan ez a windózról nem mondható el.
Szal a Linux egy organikus, hatékony, integrált rendszer.
Az emberek viszont (talán ösztönösen) tudják azt hogy egy olyan rendszerre, ami nem 100%-os nem fogják az életüket bízni. Az életben ugyan is nincs rebút.