Aligha kétséges: brazil állampolgár nem volt még olyan népszerû Portugáliában, mint Luiz Felipe Scolari. A 2002-es, távol-keleti labdarúgó-világbajnokságot megnyerõ dél-amerikai válogatott kapitánya edzõként a csúcsra ért, és a vb-trófea után más kihívást keresett, talán ezért fogadta el a portugál szövetség felkérését. Jól jártak vele: a válogatott szárnyal az irányítása alatt.
Luiz Felipe Scolari egy nagy hagyományokkal rendelkezõ, mégis, látványos sikereket soha el nem érõ válogatottal igyekszik a legmesszebbre jutni (hogy mást ne mondjunk: 2002-ben a vb csoportkörében elvéreztek a luzitánok, elõtte 1986-ban kvalifikálták magukat a tornára, 16 évig semmi – mi aztán ismerjük az érzést…). Kétévnyi munka után a hazai rendezésû Európa-bajnokságon a döntõig vezényelte a gárdát, igaz, az utolsó lépcsõfok túl magasnak bizonyult, Görögország ellen a fináléban elbuktak a portugálok. De a munka nem állt meg, és most, Nürnbergben Hollandia legyõzése már jelezte: sokra hivatott ez az együttes. Szombaton Anglia az ellenfél, és a cél: a világ – de legalábbis a világbajnokság – legjobb négy csapata közé kerülni.
Luiz Felipe Scolari 57 éves, a „Porosz” becenevet kapta játékosaitól, miután a fegyelemre helyezi a legnagyobb hangsúlyt. A negyeddöntõ elõtt nyilatkozott az érzéseirõl, szakmai vágyairól.
– Kipihenték már a nyolcaddöntõ okozta fáradtságot?
– Azt hiszem, igen – mondta Luiz Felipe Scolari. – Cristiano Ronaldo sérülését az egész világ láthatta, szerencsére õ is jól van, alighanem vállalhatja a játékot. De emellett sok kicsi apró sérülést okozott az a találkozó, idõ kellett, amíg úgymond a sebeinket nyalogattuk. Szerencsére kiváló fizioterapeuták dolgoznak a stábban, mondhatom, a futballistáink remek csapatot alkotnak, de nem kevésbé kitûnõ gárda segíti a focistákat is. Szakembereink alaposak voltak, és sokat törõdtek azokkal, akiknek itt-ott fájt valamijük, egészségügyi szempontból tehát semmi akadálya annak, hogy újra szárnyaljon a csapatunk.
– Nem ismeretlen az ellenfél: gondolhatunk egyfelõl arra, hogy két éve, az Európa-bajnokság negyeddöntõjében büntetõkkel legyõzték Angliát, másfelõl rengeteg játékosa profiskodik a szigetországban: Paulo Ferreira, Ricardo Carvalho és Maniche a Chelsea, Cristiano Ronaldo a Manchester United, Nuno Valente az Everton, Boa Morte a Fulham játékosa, korábban Tiago a Chelsea-ben, Hugo Viana a Newcastle Unitedben, Hélder Postiga a Tottenhamben szerepelt. Szóval információja lehet elég.
– Valóban, jól ismerjük az ellenfelet, de ugyanúgy igaz ez fordítva is: mi sem leszünk vadidegenek számukra. Az a bizonyos Európa-bajnoki meccs szép emlék, még akkor is, ha késõbb a döntõben alulmaradtunk, ám Anglia legyõzése meghatározó élménye ennek a csapatnak. De a pillanatnyi formát tekintve is azt gondolom, nincs okunk félni az ellenféltõl, noha, ahogy elhangzott, a mieink közelrõl ismerik õket, és tudják, a világ legjobbjai szerepelnek ott. Nem rossz ómen, hogy most is a nyolc között találkozunk Angliával, de ez persze semmit sem jelent.
– Ha újra büntetõkkel dõl el a továbbjutás sorsa, Hélder Postigát jelöli a lövõk közé?
– Két éve a legkiélezettebb szituációban, amikor egy ország állt az infarktus szélén a tizenegyespárbaj során, Hélder Postiga nyeglén alábökött a labdának, amúgy Panenka módra, a labda alig vánszorgott el a hálóig. Akkor is azt mondtam, amit most: nagy butaság volt ez még akkor is, ha gól lett belõle, és végtére is ez a lényeg. A kockázat volt túl nagy, hiszen ha kimarad, az mentálisan sokkal nagyobb rombolást végez, mint egy úgymond erõbõl meglõtt, de esetleg a kapufán csattanó labda. Ráadásul én tudom, amit mások talán nem: hogy éppen õ, fogalmazzunk akkor így, normálisan is jól rúgja a büntetõt, viszonylag pontosan célozza a sarkot, a kapusnak nem sok esélye van ellene, ezért sem volt szükség akkor azt a rizikót vállalnia. Ugyanakkor, érdekes dolog a futball, egyetlen szituációról is hosszan lehet értekezni, egy lövést is lehet több oldalról, más szempontokból elemezni. Azért dicsértem õt, mert a legfeszültebb pillanatban, amikor tudta, mindenki õt nézi, egy ország szorított azért, hogy gólt lõjön, fiatalon sem remegett meg, hidegvérû maradt, és volt mersze így rúgni. Ehhez önbizalom és egyfajta pimaszság szükséges, ami kell ahhoz, hogy valakibõl sikeres futballista legyen. De ismétlem: butaság volt!
– Costinha és Deco piros lapot kapott a nyolcaddöntõben, õk nem játszhatnak, ki pótolja õket, vannak-e megfelelõ helyettesek?
– Helyettesek, pótemberek nincsenek. Egy csapat van, és mindig azt mondtam nekik: az a tizenkét ember, aki mellettem ül a kispadon, semmivel sem ér kevesebbet a szememben, mint az a tizenegy, amely a pályán harcol. Aki esetleg nem kapott még szerepet meccsen, lehet, hogy az edzésen úgy hajt, hogy mindig maximális erõbedobásra készteti a másikat, aki játszik, és éppen ezáltal lesz csúcsformában. Nincs különbség, nincs fontosabb és kevésbé fontos játékos a portugál keretben, a csapat összes játékosa, edzõje, gyúrója, orvosa, szertárosa nyer, ha gyõzünk, és ha kiesünk, együtt veszítünk. Szóval a válaszom, hogy nem pótlásról beszélünk, hanem arról, hogy mindenki tudja, mi a feladata, egységes csapatban nem lehet téma, hogy ki játszik, és ki nem. Mindenki a maximumra törekszik az edzéseken, és ha pályára lép, a mérkõzéseken.
– Azt hiszem, a lányaim, és persze a feleségem. Nagyon jól érezzük magunkat Portugáliában, rengeteg szeretetet kapunk, otthon vagyunk immár ebben az országban. Rajtuk kívül, azt hiszem, az édesapám.
– Elnézést, úgy tudjuk, hogy õ már nem él…
– Huszonhat éve már, hogy meghalt. De minden meccs elõtt gondolok rá. Tudja, én mindent tõle tanultam, és a legnagyobb boldogság az volt számomra, hogy azt mondta egyszer: kisfiam, büszke vagyok arra, amit elértél, mert láttam, a saját erõdbõl lettél valaki, láttam, mennyit küzdöttél érte, hogy elérj valamit az életben. Õ látta, hogy kisgyerekként hat kilométert gyalogoltam az iskolába, hatot onnan haza, és hogy ott, a suliban is sokat küzdöttem azért, hogy elérjek valameddig, hogy minél többet tanulhassak, s emellett a futball világában is igyekeztem helytállni. Ha tudta volna, ha megérhette volna, hogy én lehettem Brazília szövetségi kapitánya! Ha ott lehetett volna velem, amikor világbajnokok lettünk Jokohamában! De a sors nem így akarta, ezt el kellett fogadnom. Mindig hiányzik nekem, és egy percre minden meccs elõtt felnézek az égre édesapám miatt. Tudom, érzem: lát engem.