Összeraktam pár lehetséges magyar egységet leírásokkal, értékekkel. Persze van benne fantázia jócskán, de próbáltam a tényekre hagyatkozni és minél több realitást vinni a dologba.
A fegyverzet- és pajzstípusok rövidítése az angol megfelelõkön alapszik, mert a könnyû és a közép meglehetõsen hasonló mód kezdõdik.
Szal itt van, lehet nézegetni, dícsérgetni, ócsárolni, korrigálni, és leginkább hozzátenni. Csak tessék! ;)
Serf (Jobbágy)
A magyar parasztot a balsors nem kerülte el a történelem során, sokat szenvedett, de ha a hazát ellenség fenyegette, a véres kardot látva mindig harcba szállt dicsõséges módon Magyarország védelméért. A jobbágy kaszával van felfegyverkezve, védelmét jó esetben is csak bõrmellény szolgálja. Harci morálja ingadozó, de ehhez képzési területen történõ védekezõ harcban bónusz járul.
A középkori magyar harcos a két méter hosszú lándzsával a kezében (amire még rájön a 30 cm-es vashegy) hatásos arcvonalat képzett a sereg centrumában hosszú évszázadokon keresztül. Az idegen nehézlovasság gyakran szenvedett katasztrofális vereséget egy-egy ilyen egységgel szemben, hiszen a két kézre fogott súlyos döfõlándzsa (kontarion) még a hatalmas nyugati harcméneken támadó lovast is elérte.
Ezek az ókori illírek egy alfajától, a Duna jobb oldalán élõ pannonoktól származó gyalogos íjászok voltak magyar részrõl az általános csataindítók. Összetett íjuk használatához olyan erõ kellett, amely csak szilárd talajon volt kivitelezhetõ, de így sokszázméteres lõtávjuk messze meghaladta a lovasíjászokét. Jellemzõ rájuk ez a ránkmaradt a fohász, amellyel a modenai lakosok imádkoztak Szent Geminianushoz nem sokkal a millennium elõtt: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”
Ez sokat tapasztalt és magas harci morálú egység a pogány hitet még máig megtartó elvetemedett harcosokból áll. Hátránya viszonylag átlagos harci képességei, ám ezt kompenzálja hihetetlen fájdalomtûrõ-képességével. A Kárpátok elszigetelt ormai közé még a legelvetemültebb német hittérítõ lovagok sem tudtak bejutni, de ennek csak egyik oka volt a mostoha terepviszonyok. Ezek az õsi hitet valló magyar fanatikusok nem ismernek sem Istent, sem embert…
A besenyõk a magyarság õsi ellenségei, egyben kiváló harcosok, akiknek egy csoportja a koraközépkorban beolvadt a magyarságba. Nagy részük törvényenkívüli, de ha egy kis fosztogatásra van kilátás, szívesen csatlakoznak bármilyen sereghez Erdély hegyeibõl lezúdulva. Képességeit csökkenti, hogy bár képzett harcosok, moráljuk alacsony, ha a csata kimenetele bizonytalan, gyakran meginog a vezérükbe vetett hitük.
Ez a speciális magyar gyalogsági egység példátlan módon a késõközépkorig megtartotta õsi nomád életformáját, és továbbra is a harcedzettség jelentette legfõbb ismérvét. Az egység kétélû hosszúkarddal harcol, amely már egyfajta civilizálódásra utal, de ennek a folyamatnak a hatásai ennyiben ki is merülnek… Harcmodora és megjelenése félelmetes ezeknek a még õsi pogány hitet valló elszigetelt szittyáknak. Kiváló harci képességei által igen magas támadási és védelmi értékeit csak a hírhedt morálja haladja meg.
Kis termetû ázsiai lovakkal manõverezõ, gyors lovasíjász egység. Viszonylag közelrõl nagy károkat tud okozni, de ennél a harcmodornál fennáll a közelharc veszélye, amely villámgyorsan megbontja sorait, így az egység szinte azonnal szétzilálódik, tehát érdemes odafigyelni rá. Azonban ha az ellenség már fejvesztett mód próbál menekülést találni, kitûnõ üldözõ alakulat válhat belõle.
Az õsi magyar székely harcos férfiak a szívós és gyors mozgású belsõ-ázsiai tarpánon lovagoltak, még a félelmetes õsi magyar fegyvert, a visszacsapó íjat használva. Akár 200 méterrõl is képesek voltak az ellenségre rettenetes nyílzáport zúdítani, találati pontosságuk még levegõbe nyilazással is igen magas volt, ráadásul más lehetõség híján íjász voltukat meghazudtolva még közelharcban is megállták a helyüket.
Lovas magyar harcosok, akiknek fõ fegyvere a láncos buzogány, valamint az õsmagyar egyélû ívelt pengéjû kardféle, a szablya. Igaz, nem tipikus, de mindenképpen szilárd, dinamikus és kitartó nehézlovasság, amelynek vágtasebessége ugyan nem a leggyorsabb, mégis hatalmas kárt tud okozni az ellenséges erõkben, ha megfelelõ ütemben érkezik a megfelelõ helyre. Védelme elsõrangú, amirõl a kiváló nemezvért és a bõr lópáncél gondoskodik.
A jászok az indoiráni népek északi csoportjához tartoznak, akik a koraközépkorban telepedtek le a történelmi Magyarországon. Felszerelésükhöz tartozik a bõrpáncél és –sisak, a lábvért, és az ívelt pengéjû régi keleti kardtípus a szablya. Lévén, hogy könnyûlovas egységet alkotnak, elsõrangú üldözõ és mozgáskoordinációjú alakulat, bár közelharci készsége és morálértéke nem üti meg a maximumot.
A Kárpátok völgyeiben nevelkedett középkori magyar ifjak egyfajta kötelezettsége volt a harci képzettség, azon belül a dárdahajítás. Ezért mesterien bántak az õsmagyar hajítódárdával (pilum), amelyet csatában 5-10 méter távolságból vetettek az ellenségre halálos pontossággal. Az ily módon megtizedelt egység rendszerint már nem volt képes felülkerekedni a közelharcban is jártas magyarokkal, akik aztán mérföldeken át üldözték a fejvesztetten menekülõ idegen sereget.