Az alapelv az volt, hogy az Apollo-program esetén minden repüléshez újra le kellett gyártani minden egyes részelemet, hiszen semmi sem volt újrahasznosítható (a Saturn V. rakéta ára mai viszonylatban mintegy 3 milliárd $ lenne - ez sem az olcsóság mintaképe...). Az 1960-as és 70-es években több tucatnyi terv készült az ideális újrafelhasználható ûrjármûvet keresve. Alaphelyzetben egyébként éppen a Mercury / Gemini / Apollo trio volt mellékvágány, hiszen az 1950-es években még inkább repülõgépekre alapozva képzelték el a világûrbe jutást (és az X-15 ennek elõfutára lett volna). Csakhogy az orosz rakétaprogram elõrehaladottsága miatt végül az USA is a rakétákat választotta, amelyek ugye eredetileg stratégiai ballisztikus csapásmérésre készültek, nem pedig emberek ûrbe juttatására. Az Apollo program ellen éppen a hatalmas költségek szóltak, és ott volt elöttük az elképzelés, miszerint a jármû alkatrészeibõl minél többet újra lehessen felhasználni. Ha szigorúan ezt nézzük, az STS megfelel ennek, hiszen a külsõ üzemanyagtartályon kívül mindent újrahasznosítanak, az SSME hajtómûveket és az SRB gyorsítórakétákat is. A gond viszont ott volt, hogy iszonyatos költségeket jelentett a visszatérés utáni ellenõrzés és javítás, az egész STS-rendszert kiszolgáló gigászi háttérrendszer üzemeltetése. Itt bukott el az STS.
Ebbõl okulva álltak neki az 1990-es években egy olcsón üzemeltethetõ rendszer kifejlesztésének, aminek a vége az X-33 / Venture Star program lett volna, új rendszerû (aerospike) hajtómûvel, egyszerû kiszolgálórendszerrel, hogy letörjék az árakat.
A CEV, amit most akarnak összehozni, nem valószinû, hogy látványosan olcsóbb módja lesz az ûrbe való feljutásnak...