Az úr 1453-ik esztendejében a kancellária élére kerülve az én kezembe került Magyarország ügyeinek intézése, és sikerült a királyi udvarba csábítanom egy híres mûvészt(6), valamint egy igen tehetséges tengerészt(5), ráadásként pedig egy kevésbé neves természettudóst (3). Ezenkívül lépéseket tettem a parasztok szabadságának növelésére. Mégsem ülhettem a babérjaimon, mert hadban állt az ország a törökökkel, és hiába Hunyadi, a szövetséges csapatok nem támadtak összehangoltan, így a pogányok elfoglalták Szerbiát, de ha el is vesztettük, legalább békét nyertünk, hogy legközelebb jobban felkészüljünk támadásukra. Elõször is azt tartottam fontosnak, hogy elismert legyen királyságunk, hogy így szövetségeseket szerezhessünk a pogány métely ellen. Ennek érdekében minden forrással támogattam a kormányzás hatékonyságát elõsegítõ technikákat. Ennek nemsokára meglett az eredménye, a Magyar Királyságot immár a mûvészek paradicsomaként tartották számon, ezzel lassan, de folyamatosan nõtt tekintélyünk a többi ország szemében. Erõs gazdaság nélkül nem lehet erõs a sereg, legalábbis hosszú távon, ezért elküldtem kalandosabb kedvû kereskedõinket Velence hatalmas és gazdag városába. 1464-ben végre siker koronázta törekvéseimet, hogy a Hunyadi-birtoknak számító Erdélyt, és Bánátot a királyságba integráljam, így jelentõsen növelve a besorozható újoncok számát. Eközben jó kapcsolatokat ápoltam a szomszédos Ausztriával, kivel sikerült is szövetséget kötni, de legjobb barátaink Csehország és Lengyelország voltak, ámbár õk nem voltak érdekeltek egy szorosabb együttmûködésben. Elegendõ aranyat halmoztam fel a kincstárban ahhoz, hogy behálózzam a királyságot céhes mûhelyekkel, ezzel is növelve adóbevételeinket, de az élet közbeszólt. Jött a hír: Lengyelország királya halott, és a rokoni szálak miatt dicsõ uralkodónk, I. János örökölte volna a trónt. Rögtön megláttam a lehetõséget, hogy végre bevonhatom õket is a törökök elleni szövetségbe, és mivel korábban elfoglalták Moldovát, két oldalról is támadhatnánk, de a csehek véget vetettek a tervezgetésnek. Csehország uralkodója bejelentette igényét a lengyel trónra, így véres örökösödési háború tört ki. Ez a lakosság erõteljes rosszallását váltotta ki, ráadásul Horvátországban felkelés tört ki. Az álnok osztrákok elárultak, pedig mi mindannyiszor teljesítettük szövetségesi kötelezettségeinket velük szemben. A hadsereg csak 6 ezredbõl állt, és csak félzsoldon voltak, hogy minél több arany jusson a gazdaság fejlesztésére, ha ez nem lett volna elég, a Német Lovagrend megtámadta Lengyelországot. Csõstül jött a baj. A félretett pénzbõl egy - nagy sóhajtás kíséretében - elrendeltem újabb 4 ezred kiképzését, hogy megvédjük szövetségesünket. A meglévõ 6 ezred felét János király Morvaországba vezette, hogy elvágja a csehek utánpótlását, a másik 3 ezredet Szlavóniába rendeltem, kiknek harci szelleme a sok félzsoldon eltöltött idõ miatt nem verdeste az eget. Mintha nem lett volna elég a baj, János király meghalt a csatamezõn, a sereg kikapott, nemsokára pedig Krakkó is az ellenségé lett. Ez még tovább növelte az amúgy is nagy elégedetlenséget, de a királyi festõ mindent elkövetett, hoy mûremekeivel lenyûgözze a népet, és elterelje gondolatait a bajokról. Az új király, II. Ulászló nem egy nagy gazdasági tálentum, de annál jobban ért a hadakozáshoz. Nem is vesztegette az idõt, rögtön az elgyötört sereg élére állt, és újra betört Morvaországba. Eközben befejezõdött az új ezredek kiképzése, úgyhogy rögtön elküldtem õket a Felvidékre, hogy támogassák Ulászló seregét, ha kell. A horvát felkelõk eközben igen megfogyatkoztak a hiábavaló ostrom közben, megfelelõnek láttam az idõt hogy elsöpörjük õket. Igaz hogy a két sereg egyenlõ volt, de csak számszerûleg, a magyar vitézeknek nem állhatta útját holmi csõcselék. Közben Ulászló nagy csatában legyõzte a cseheket, és tovább ostromolta Brünn városát. Két ezredet vissza is kellett vonni Pozsonyba, mert annyira megfogyatkoztak a harcban, de küldtem helyettük 2 friss ezredet, hadd tapasztalják meg milyen a harc. Noha elárultak az osztrákok, újból szövetséget kötöttünk, a török ellen minden keresztény uralkodóra szükség lehet, de most már óvatosabb leszek velük. Kihasználtam a lehetõséget, hogy átjárhatnak hadaink a területükön, így a lázadók elleni csata után felszabadult sereggel meglepetésszerûen rajtaütött egy kapitányunk a Prágában állomásozó csapatukon. Fényes gyõzelem lett az eredmény, így elküldtem a maradék kettõt az új ezredek közül Krakkó felszabadítására. Északon a lovagok is elfoglaltak egy tartományt a polákoktól, valamint további 3 váruk állt ostrom alatt egy-egy sziléziai, német, és cseh sereg által. Kitörõ örömmel fogadtam tehát hogy Litvánia, a lengyelek szövetségeseként egészen a Balti-tenger partjáig nyomult elõre, kettévágva a Lovagrend országát. Még egy örömteli esemény történt, befejezõdött az új lengyel csapatok kiépzése, így immár biztos voltam gyõzelmünkben, igaz hogy kikapott a Krakkó felmentésére indított sereg, de a miénk lett Prága. Tudtam, ha gyorsan befejezõdik a háború, nem kell tartani lázadásoktól, és nagy gyõzelmet arathatunk. Persze ehhez kellett hõs királyunk helytállása Brünn falai alatt, ki fenntartotta az ostromot a Szilézia, és Lublin felõl folyamatosan támadó cseh seregekkel szemben, óriási veszteségeket okozva nekik. Ezek a veszteségek olyan súlyosak lettek, hogy nem maradt újoncuk, kikkel feltöltsék csapataikat, ráadásul isten segedelmébõl miénk lett Brünn, és már minden cseh tartomány ostrom alatt állt, vagy a szövetség kezén volt. A lengyelek békét kértek, és az övék lett Szilézia déli része, de ez már nem változtatott semmin, a cseh és sziléziai sereg romokban hevert, így nemsokára vége lett a háborúnak, a Magyar Királyság része lett Morvaország, és Szilézia északi része, a cseheknek csak a tartomány középsõ része maradt meg, vazallusként. Ami ennél is fontosabb, hogy II. Ulászló a béke értelmében végre elfoglalhatta a lengyel trónt is, mely jog szerint is dicsõ királyunkat illeti.