Igen, Spartacus esete a római szenátussal gondolkodóba ejtette a kortársakat, majd utána sokáig foglalkoztatta az ókori közvéleményt. A rabszolgafelkelés Kr.e. 73-ban kezdõdött, tehát Jézus születése elõtt két emberöltõvel.
Valahogy úgy beszélhettek róla akkor az emberek, az egész római birodalomban, mint mi ma az 1956-os magyar forradalomról.
Spartacus is kereszthalált halt, amúgy, és természetesen Jézus is tudott a történetrõl. Õ maga a megváltást, az üdvözülés lehetõségét a rabszolgáknak is elhozta, ez nem vitás. Sõt, ezt kiterjesztette a nem-zsidókra is, és épp ez volt a legfõbb probléma vele a Mózes-hiten alapuló ortodox zsidó egyház szemében: a választott nép fogalmát nem kötötte a vérségi kötelékhez. Tehát kozmopolita, globalista módon gondolkodott. Elsõ követõi, és hitének terjesztõi persze megint csak a zsidók (és talán vegyes házasságból származók) voltak, mégpedig azok, akik a hagyományos zsidó vallás kötöttségeit nem tudták elfogadni, de õk maguk azonban a liberalizációban csak egy bizonyos mértékig mentek el, addig, ahol a görög hedonista életfelfogás kezdõdik.
A görögök egyébként sokáig ellenálltak a kereszténységnek, nem igazán akarták befogadni. Márcsak azért sem, mert maguk is kereskedõnép lévén, a rivalizálás miatt, sokszor mészárlásig menõ konfliktusaik voltak a zsidókkal.
Hogy a görögök mégis átvették a kereszténységet, annak egyik oka a római kultúrából, a meghódítóik kultúrájából való kiábrándulás, majd burkolt szembehelyezkedés volt. A római birodalom az I. ezredforduló után kb. még kb. 275 évig a csúcson volt, de ez alatt az idõ alatt olyan folyamatok indultak meg a birodalmon belül, amelyek lassan felõrölték. Hogy csak egyet mondjak: nem tudták integrálni a meghódított népeket (egyiptomiakat, görögöket, zsidókat, örményeket, makedónokat, gallokat, briteket stb.)
A magyar királyság 1526-os bukása is amúgy erre vezethetõ vissza: az etnikai és társadalmi integráció kudarcára.
No, osztottam eleget az észt, nem is biztos, hogy mindenben igazam van, elmegyek egyet pihizni.