A nyugati civilizáció egyesített haderejének elsõ igazán sikeres, idegen földrészen végrehajtott katonai vállalkozása 1099-ben jutott el csúcspontjára, amikor elfoglalták a „levantei Babilont” és fõvárosát, Jeruzsálemet. 1099. július 14-e a „nagy vérfürdõ” napjaként vonult be a Szentföld krónikájába. Ezen a napon a gyõztes keresztes seregek szinte teljesen kiirtották az elfoglalt Jeruzsálem lakóit: zsidókat és muzulmánokat, akik addig viszonylagos békében éltek egymás mellett. A mészárlás után pedig a magukat kereszténynek tekintõ gyõztesek a Szent Sír fölé emelt templomban celebráltak hálaadó misét.
A szûk egy évezreddel ezelõtt lejátszódott események új irányt szabtak Európa és a Közel-Kelet, az akkori ismert világ nagy része történelmének. Franciául „Outremer”, vagyis Tengerentúl birtokbavétele tekinthetõ a többé-kevésbé egységes középkori Európa elsõ sikeres gyarmatszerzõ háborújának, s egyben három világvallás: a keresztény, a zsidó és a mohamedán hitrendszer elsõ átfogó fegyveres konfliktusának is. A Szentföld fõvárosa, Jeruzsálem ekkor már kétezer éve a judaizmus, ezer éve a kereszténység és szûk négyszáz éve az iszlám szellemi központjának is minõsült. Salamon templomának helyén mohamedán mecsetek álltak, de a gyõzelem szimbólumaként mellettük rövidesen keresztény templomok nõttek ki a földbõl. A keresztes háborúk története hû tükre az emberi természet szélsõségeinek: egyszerre raboltak és imádkoztak, gyilkoltak és ájtatos körmeneteken vettek részt, öltek, zsolozsmáztak és rémuralmat gyakoroltak, mindezt egy felsõbbrendûnek hirdetett elhivatottság jegyében.
Ha közelebbrõl vizsgáljuk a keresztes háborúk emberi motívumait, azt a belsõ hajtóerõt, ami tömegeket mozgósított a messzi Európában arra, hogy Krisztus országát kiragadják az iszlám kezébõl, feltétlenül a vallási fanatizmus áll az elsõ helyen. Az európai középkor lelki-szellemi sötétsége széles tömegeket fosztott meg az önálló gondolkodás képességétõl, s ez szöges ellentétben állt az akkori iszlám felvilágosultságával és viszonylagos toleranciájával. Rudolf Pörtner történész magyar nyelven is megjelent könyvében több tipikus epizódot leír a két kultúra találkozásáról, s arról, hogy a korabeli közel-keleti orvostudomány is mennyivel felvilágosultabb volt az európainál. Például amikor egy sorvadásban szenvedõ frank hölgyhöz arab orvost hívtak, az erõsítõ étrendet írt fel neki. Majd jött nyugati kollégája, aki megállapította, hogy a páciens agyában démon lakozik, amit ki kell ûzni. Lenyírta az asszony haját, majd fejbõrén késével kereszt alakú sebet vágott és bedörzsölte sóval. A „kezelés” annyira hatékony volt, hogy az asszony szinte azonnal elhalálozott. Mindamellett a keresztény erkölcsök fellazulása megállíthatatlan volt, noha az 1120-as nabluszi zsinat az orr, vagy a nemzõszerv levágásának büntetését írta elõ a paráználkodó nyugatiak elrettentésére, hasztalanul.
Ezek a kölcsönhatások nem hagyták érintetlenül egyik kultúrát sem. Európába fõleg a keresztes állam közvetítésével „jutottak vissza” arab forrásokból a görög filozófusok, de nem egy kora középkori zsidó gondolkodó munkái is. Ebben az idõben alakult ki az elsõ egységes európai bankrendszer is. Volker Loos német történész részletezi azt, ahogyan a Jeruzsálemben alakult templomos lovagrend szentföldi feladatai anyagi hátterének biztosítása érdekében hogyan alakította ki a mai bankkártya-rendszer õsét. A templomosok ugyanis létrehoztak egy egész Európát behálózó rendház-rendszert, ahol mindegyik rendház mai szóval élve nyereségorientált gazdasági tevékenységet folytatott. Az így megszerzett pénzösszegekbõl ezután megvásárolták a templomosok szentföldi jelenlétének fenntartásához szükséges eszközöket: lovakat, fegyvereket, páncélokat, földeket, stb. Ha egy európai zarándok fel kívánt kerekedni a Szentföldre és nem akart magával készpénzt vinni, ami az akkori viszonyok között rendkívül kockázatos volt, az útra szánt összeget némi kezelési költséggel kiegészítve befizethette a legközelebbi templomos rendházban. Errõl írást kapott, és az így elhelyezett pénzt az útjába esõ templomos „kirendeltségeken” részletekben, vagy egy összegben felvehette. Mindenki jól járt, s a lovagrend alig több mint kétszáz éves fennállása alatt emiatt is rendkívüli vagyonra és befolyásra tett szert, mind a Tengerentúlon, mind pedig Európa országaiban. Amikor megszûnt a keresztes állam, megszûntek a templomosok katonai feladatai is. Vagyonuk viszont megmaradt, sõt tovább növekedett, egészen addig, amíg 1307-ben Szép Fülöp francia király a pápával karöltve eretnekség hamis vádjával fel nem számolta õket, vagyonuk nagy részét elkobozva. Egyes források szerint a templomos lovagrend nem szûnt meg egészen, hanem a „kimentett” vagyonnal együtt illegalitásba vonult. Õket tartják a mai szabadkõmûvesek elõdeinek.
A Szentföld közvetítésével létrejövõ kulturális csere megtermékenyítette Európát. Ez kezdetben abban nyilvánult meg, hogy egyre magasabbra csaptak az inkvizíció máglyái, megsemmisítve az akkor egyeduralkodó katolikus egyház vallási és politikai ellenségeit. Mindazonáltal a Tengerentúl 1291-es végleges elvesztése után történelmi lépték szerint rövid idõ, kétszáz év elteltével a reformáció megtörte Európában a katolikus hegemóniát és a vallásilag és politikailag addig viszonylag egységes államok Vatikán vezette szövetségét. 1492-ben felfedezték az Újvilágot, és Európa többé már nem volt ugyanaz: a középkor sötétsége fokozatosan eltûnt. A protestantizmus – Max Weber szerint is – létrehozta a kapitalizmust, a kapitalizmus pedig az egyéni kezdeményezés képességét. A sötét középkor vallási fanatizmusát pedig fokozatosan felváltotta a protestáns pragmatizmuson alapuló közgondolkodás. Ezt a folyamatot sok történész egybehangzó véleménye szerint a Közel-keletrõl érkezõ „szellemi import” indította el a XII. században.
A keresztes háborúk által létrejött kulturális csere az iszlám világot sem hagyta érintetlenül. Az õslakosok teljes joggal tekintették a világukba behatoló idegeneket barbároknak, de kiszorításuk Szaladin szultán 1174-es fellépéséig lehetetlennek tûnt.
A Szentföld elfoglalása idején ismertek meg a nyugatiak egy titokzatos iszlám közösséget, az aszaszinokat. Ez a közösség a nyugati invázió elõtt ugyan már létezett, de tevékenysége a keresztes uralom idején teljesedett ki annyira, hogy példájuk a mai napig meghatározza a muszlim gondolkodásmódot. Az eredetileg magukat nizáritáknak nevezõ közösségre késõbb ragasztották az aszaszin, vagyis orgyilkos nevet. Lakhelyük a mai Libanon és Szíria határvidékén elterülõ hegyekben lévõ várakban volt, s a keresztesek érkezése elõtt „szolgáltatásaikat” az egymással rivalizáló közeli és távoli fejedelemségek sûrûn igénybe vették. Mai szóval élve öngyilkos terroristák voltak, akik életük feláldozása árán is teljesítették vezetõik parancsait abban a hitben, hogy tettük õket az iszlám paradicsomba juttatja. A keresztény túlvilággal szemben ebben a paradicsomban nagyon is földi örömök vártak az önkéntes mártírokra: gazdagon terített asztalok, finom borok és az üdvözültek kívánságait lesõ gyönyörû nõk. E túlvilági jutalmon kívül nagyon is határozott földi célokat követtek: Rudolf Pörtner szerint céljuk egyfajta társadalmi egyenlõség, az állam megszûnése és a közös tulajdon megvalósítása volt.
Módszereik szinte azonosak voltak a mai öngyilkos merénylõkével: feltûnés nélkül a kiszemelt áldozat közelébe férkõztek, majd egy alkalmas pillanatban megölték. Feladatuk végeztével nem próbáltak menekülni, így sorsuk az általuk megöltekével azonos lett.
Farhad Daftary történészprofesszor „Aszaszin legendák” címû könyvében részletes képet fest errõl az iszlám szektáról, s szerinte õk tekinthetõk a síita vallási irányzat szellemi elõdeinek. A moszlim vallás két fõ ága, a szunnita és a síita közül az utóbbi ma is sokkal agresszívabb és önfeláldozóbb a másiknál. Irán a síita irányzatot vallja magáénak, s a híradókban is láthattuk, hogy az irak-iráni háborúban a perzsa forradalmi gárdistákat hogyan küldték szinte fegyver nélkül, ágyútöltelékként az iraki betolakodók elé. Ezek a fiatalok önként vállalták ezt abban a hitben, hogy aszaszin elõdeikhez hasonlóan tettükért õk is a Paradicsomba kerülnek.
Amikor a keresztes állam megalakult, tovább színesedett a közel-keleti hatalmi színkép. A hegyek védelmében élõ rejtélyes nizáriták kegyeit most már nemcsak az egymással háborúzó helyi fejedelmek keresték, hanem Tengerentúl új urai is. Mindkét táborban szaporodtak az öngyilkos merényletek, s az aszaszinok úgy vélték, céljaik megvalósításához közelebb kerültek, mint valaha. A nyugatiakra olyan mély benyomást tettek, hogy az aszaszin név bekerült a francia nyelvbe, melyben máig is a „gyilkos” szó megfelelõje, de az angol „assasin” szó is orgyilkost jelent.
A keresztes állam bukásával a nizáriták is elveszítették politikai súlyukat. Eltûntek a történelem színpadáról és békés vallási közösségként éltek tovább Szíriában, Perzsiában és másutt. E középkori kamikázék gondolkodásmódja azonban a mai napig él az iszlám világban.
Az európai középkor brutalitását felszámolta a reformáció, a felvilágosodás és a kapitalizmus. Míg a XX.századra a zsidó-keresztény kultúra ezer évvel korábbi állapotához képest radikális változáson ment át, az iszlámra nem mondható el ugyanez, hiszen e vallást nem rázta meg alapjaiban egyetlen olyan mozgalom sem, mely akár a reformációhoz lenne hasonlítható. Középkori szemlélete, fatalizmusa és önfeláldozási hajlama a mai napig fennmaradt, s egyebek mellett ez a gondolkodásmódbeli folytonosság az, ami a mai öngyilkos merényletek mögött áll. Mindehhez járul az is, hogy a három monoteista világvallás közül a legkésõbb megjelent iszlám tekinti magát gyõztesnek a két régebbi fölött, s e gyõzelem szimbólumaként igyekszik birtokban tartani a zsidó és keresztény szenthelyeket és rombolni vallási riválisai jelképrendszerét.