I. (Szent) István király (kb. 975., Esztergom – 1038. augusztus 15., Székesfehérvár) az elsõ keresztény magyar király, a keresztény magyar állam megalapítója és a magyar keresztény egyház megszervezõje.
Apja, Géza fejedelem, anyja pedig az erdélyi Gyula vezér Sarolta (Sarolt) nevû keresztény leánya volt. István 970 körül született. Születésekor ugyan a pogány Vajk nevet kapta, 972-es megkeresztelésekor azonban az elsõ keresztény vértanú, István nevét adták neki.
996-ban vette feleségül Henrik bajor herceg leányát, Gizellát, akivel sok hittérítõ és lovag jött Bajorországból.
997-ben, Géza fejedelem halála után választották meg fejedelemnek. Uralkodása elején rokona, Koppány vezér, fegyveresen kelt fel ellene, hogy õt megölje, a trónt elfoglalja, és özvegy édesanyját, Saroltot feleségül vegye. A fiatal István gyõzelmet aratott a Veszprém melletti csatában és a harcban Vencellin, a sereg német származású vezére megölte Koppányt. István és Koppány harcában nemcsak az forgott kockán, hogy ki lesz a magyar nép uralkodója, hanem nagy valószínûséggel az is, hogy a magyar államiság fennmarad-e egyáltalán. Koppány testét négy részre vágták, és testrészeit hónapokig kifüggesztve tartották az ország négy végvárának kapuja felett, jelezve, hogy mi vár a királynak nem engedelmeskedõkre. Uralkodása éveiben több, központosított állama elleni lázadást is levert (például az erdélyi Gyuláét, aki anyja, Sarolt testvére volt). István fellépett, olykor erõvel is a pogányság ellen. (De még évszázadok múlva IV. Béla uralkodása alatt is éltek pogány magyarok az országban.) Késõbb évszázadokon át Magyarország védte Európát a pogányok inváziójától, az egykor pogány magyarság tehát a keresztény Európa védõbástyájává vált.
Az ezredfordulón, 1000 karácsonyán, (más értelmezések szerint 1001. január 1-én) koronázták királlyá Esztergomban, a feltehetõen II. Szilveszter pápa által küldött koronával, ami azt jelentette, hogy a pápa õt független keresztény királynak ismerte el. Ezzel megalakult a kersztény, független Magyar Királyság.
István a Kárpát-medence magyar törzseit vagy fegyverrel, vagy békés úton hajtotta uralma alá, a lázadásokat pedig leverte. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségébõl létrehozta az egész Kárpát-medencére kiterjedõ keresztény magyar államot. Ennek területén félszáz királyi vármegyét és 10 püspökséget szervezett, falvaiban templomokat építtetett. A 10 egyházmegye a következõ: az esztergomi, a veszprémi, a kalocsai, az egri, a gyõri, a pécsi, a váci, a csanádi, a bihari és az erdélyi.
István többek között folytatta és befejezte a pannonhalmi bencés apátság építését, megalapította a veszprémvölgyi apácakolostort, a bakonybéli apátságot és a pécsváradi monostort, felépítette az esztergomi és a székesfehérvári székesegyházat és az óbudai Szent Péter és Pál-templomot. Az apátságok, kolostorok keretén belül iskolák mûködtek, és azok váltak a mûvelõdés szellemi központjaivá. A szerzetesek ezekben az iskolákban az európai keresztény kultúrát tanították, diákjaikból pedig nemcsak a hittérítõk, hanem a mûvelt, írástudó réteg, a király és a vármegyék fõ emberei is innen kerültek ki.
Míg az államalapításig külföldi pénzeket, de leginkább állatpénzt (tinót) használtak, ekkortól már magyar pénzeket is vertek, a fõ forgalmi pénz az ezüstdénár lett.
Átalakította a magyar birtokrendszert, amely addig vérségi kötelékeken nyugvó földközösségként mûködött. A földek nagy része királyi birtok lett, amelyekbõl adományokat és ezen felül tisztségeket (ispánságokat) juttatott híveinek. Ezzel magához tudta kapcsolni õket, mert a tisztségeket épp ilyen könnyen el is lehetett veszíteni, így kialakult egy modernebb, területi alapon megszervezett rendszer.
A Kárpát-medencén áthaladó és a Szentföldre tartó zarándokokat fogadta a királyi udvarban, bõségesen ellátta õket és biztosította számukra az országon való biztonságos áthaladást. A Szentföldre ill. Rómába igyekvõ magyar zarándokok számára pedig vendégházakat építtetett Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, Ravennában, Rómában.
István a pogány szokásokat új törvényekkel szorította ki és megerõsítette a kereszténységet. Bõkezûen adakozott az egyházaknak, gyakran látogatta õket, és személyesen felügyelte javítgatásukat, tatarozásukat. Kálti Márk Képes Krónikája (a magyar történelem egyik fontos dokumentuma, amely 1358–1370 között íródott) szerint ezüst dínárokkal teli erszényt hordott az övén, és mikor szegényt látott, saját maga gondoskodott róla.
Gellért velencei szerzetes, a késõbbi püspök, a pécsváradi monostorban tartotta elsõ igehirdetését. Ezt követõen mutatták be a királynak, aki itt marasztalta, és õt választotta fia nevelõjéül is. Gellért honosította meg a Mária-kultuszt és az egyházi reformmozgalom híveként Deliberatio címû mûvében elítélte az erõszakos birtokszerzést és az ágyasságot épp úgy, mint a papi házasságot.
A korszak legjelentõsebb magyar irodalmi alkotása az Istvánnak fiához, a trónörökös Imréhez intézett Admonitiones (Intelmek) címû latin nyelvû mûve. A szöveget feltehetõleg valamely egyházi személy fogalmazta, azonban gondolati tartalma vélhetõen istváni sugalmazású.
Ebben a katolikus hit megõrzésére (I.), az egyházi rend becsben tartására (II.), a fõpapoknak (III.), a fõembereknek és vitézeknek tiszteletére (IV.), az igaz ítélet és türelem gyakorlására (V.), az országba beköltözõk befogadására és védelmére (VI.), az idõsekbõl álló tanács intelmeinek megfogadására (VII.), az elõdök szokásainak (VIII.) és az imádságnak (IX.) megtartására, valamint a kegyesség, irgalmasság és egyéb erények gyakorlására (X.) oktatja fiát [1].
Imre 1031-ben váratlanul meghalt. Istvánt a gyász megviselte, majd súlyosan meg is betegedett. Így utolsó éveire egyensági örökös nélkül maradt. Utódaként végül unokaöccsét, Orseolo Pétert nevezte meg.
István király 1038. augusztus 15-én halt meg Székesfehérvárott, ott is temették el. 1083. augusztus 19-én szentté avatták, majd augusztus 20-án emelték oltárra Budán szent ereklyéit; ezzel õ lett az elsõ magyar szent és egyben szent király. Koronázása milleniumán a 2000. évben Bartholomeosz konstantinápolyi ortodox pátriárka is szentté avatta, így a nagy egyházszakadás (1054) óta õ az elsõ, akit mind a keleti, mind a nyugati kereszténység szentként tisztel.