Két dolgot különböztessünk meg: a mintavételezést, és a tömörítést. A kettõ nem ugyanaz.
A mintavételezés csak a megfelelõ (például az átviteli vonal tulajdonságaitól függõvé) korlátok közé szorítja az analóg jelet, és úgy alakítja digitálissá.
Erre épül rá a tömörítés, ami ettõl teljesen független. Hogy szenved-e további korlátozást (veszteséges tömörítés), vagy nem, az megint más tészta.
Egy példa: a hallható hangokat 16-20 Hz-tõl 16-20 kHz-ig határozzák meg. Szóval cirka 20 kHz-es sávszélesség.
A mintavételezési törvény szerint ehhez a sávszélesség duplája, vagy annál többnek (ez utóbbi a gyakorlati használatból kifolyóan kötelezõ érvényû) kell lennie. Így mintavételezünk 44,1 kHz-cel.
Slussz. Idáig tartott a mintavételezés.
Ez 16 bites dinamikát, és 2 csatornát feltételezve másodpercenként 44100 Hz * 16 bit * 2 csatorna = 1411200 bit/sec.
Innentõl kezdve tömöríthetünk, ahogy akarunk.
FLAC segítségével (veszteségmentes tömörítés) például 58,70%-ára is csökkenthetjük az állomány méretét.
De például MP3 segítségével, kiszedhetünk az "átlag" emberi fül számára nem annyira fontos összetevõket. Kisebb lesz az állomány mérete? Kisebb, de milyen áron! Tömörítésnek nevezhetjük ezt a cselekedetet? Egyrészrõl igen (hisz kisebb lett a fileméret), másrészrõl nem (oda a jel egy jelentõs része! ez megengedhetetlen!).
Utána ráengedhetjük a Huffman kódolást. Tömörítés? Mindkét esetben igen.