(növ.), a Cucumis Tourn. (Melo Tourn.) génuszhoz tartozó két faj. A sárga, édes v. cukordinnye inkább az uborkával rokon, a görög D. inkább a Citrullus Neck. v. Colocynthis Tourn. génuszhoz huz. Az elsõ vagyis a Cucumis Melo L. egynyári. Szára heverõ, szögletes, durvaszõrü, vége hengerdedebb és kopaszabb; levele ötszögletü, öblös, 3-7 karéjos, szõrös, a töve széles szivalakuan metszett. Virága rövidnyelü, csoportos, sárga, gyümölcse gömbölyded v. ellipszoid, gerezdeken barázdolt, sima, görcsös, érdes, kipersegett vagy egész cserhaju, t. i. a kipersegés helyecskéi elparásodnak, s az egész sárgadinnye sajátságos barna v. földszinü lesz. Némelykor turbánsüvege is van (turbán D.) A sárga D.belseje éréskor ellágyul, az oldala ehetõ. Szine sárga, pirosas, fehéres v. zöldes, édes ananászizü, üdítõ, zamatos szagu, gyakran olyan finom, hogy már a nyelven is szétolvad, különben hûsítõ és szomjuságoltó. Némelyek cukorral, sõt sóval és gyömbérrel is szeretik, néhol befõzik. Tulságos élvezete azonban könnyen hasnyomást, bélgörcsöt v. hasmenést okoz. Tartalma 0,27 % cukor, 1,06 fehérjenemü anyag, 1,15 pektin, 1,07 sejtkeménye, 0,63 ásványos anyag, 95,21 % viz. Hazája meleg Ázsia.
A görög D. (Cucumis Citrullus L. Citrullus vulgaris Schrad., anguria, arbuza) szintén ¤, de a levele nagyon szabdalt, gyümölcse legtöbbnyire gömbölyü, egész 10-15 kg. sulyu, kemény héju, sima sötétzöld v. halavánnyal habos, csillagfoltos. A belseje magyar nemzeti szinü; a héja legkivül zöld, azután fehér, a husa szép piros, ritkábban sárgás v. fehér (albinismus), nagyon kedves hûsítõ izü. Magva fekete, vagy mint a gyászlevélboríték fehér és fekete szélü. Hazája Afrika és K.-India.
Fajtái.
Mind a sárga, mind a görög dinnyének számos fajtája van, melyek rendszeresen osztályozva nincsenek. A sárga dinnyénél a következõ fajcsoportosítás van általánosan elterjedve: 1. gerezdes, cserhaju (l. 1. ábra); fõjellegük a vastag, gerezdelt, cseres (recés) héj, a narancssárga, szagos hús; ezek Franciaországban keletkeztek, miért is francia dinnyéknek is hivatnak: kiváló fajtája e csoportnak a honfleuri.
[ÁBRA] 1. ábra 2. ábra.
2. Kantalup (l. 2. ábrát); elõbbiektõl a még vastagabb, mélyebben gerezdelt s bibircses héj által térnek el; nevüket Caotalupo Róma melletti helységtõl nyerték, ahol állítólag keletkeztek; kiválóbb ide tartozó fajták a párisi és a virginiai kantalupok. 3. gerezdetlen v. keleti turkesztán (l. 3. és 4. ábra), fõjellegük a vékony gerezdetlen héj, mely a legtipikusabb fajtáknál sima, de több fajtánál cseres, továbbá a szagtalan fehér v. zöldszinü igen leves hus.
[ÁBRA] 3. ábra. 4. ábra.
Az ide tartozó fajták indái erõsebbek s levelei nagyobbak mint az 1. és 2. alattiaké, továbbá az indák hajlammal birnak a felfutásra, miért is e csoport fajtái a felfutó mûvelésre is alkalmasak; legkitünõbb fajták az eredeti keletiek, különösen az ispahani, khivai és bokharaiak. E beosztás tökéletlenségét mutatja, hogy p. a közönséges u. n. parasztdinnye, mely gerezdes, de sima héjjal bir, a csoportok egyikébe sem illeszthetõ be. Beosztják a sárga dinnyéket ugy is, hogy a csoportosítás csak a hus szinére, továbbá ugy, hogy csak az érés idejére van alapítva: igy vannak:: sárga., veres., fehér, és zöldhúsu dinnyék, továbbá koraiak, nyáriak és téliek.
A koraiak rendesen a legkevésbbé izletesek (hamar kásásodnak), mig a téliek a legizletesebbek szoktak lenni; téli az olyan dinnye, mely késõ õsszel érik és soká eltartható; a keletiek között vannak a legkitünõbb téli fajták, továbbá mint ilyenek hiresek Franciaorszában a cavailloni dinnyék.
Termelési szempontból jelentéktelenek az u. n. savanyu és az illatozó dinnyék; az elõbbiek különféle alakkal s különbözõ szinü hússal birnak, többnyire kicsinyek, fõjellegük a savanykás iz; az utóbbiak nem enni való, kicsiny, narancsnagyságu, sárgaszinü, veresen csikolt dinnyék, amelyek pompás illatot árasztanak, miért is a Keleten, továbbá Dél-Európában virágcserepekben, léczekre felfuttatva ablakokban tartanak.
A görög dinnyéket héjuk, húsuk és magjuk szine szerint szokták osztályozni; igy vannak: sötétzöld-, világoszöld-, fehér-, csikos- és sárgahéjuak, veres-, fehér-, sárga- és zöldhúsuak, fekete-, fehér-, barna-, veres- és tarkamaguak (barát maguak); továbbá érésök szerint a görögdinnyék is nyáriakra és téliekre osztatnak fel. Különös tipikus magyar sárgadinnye fajtánk nincs; az ország minden vidékén rendesen többféle fajta termesztetik keverten, miért is az elváltozás, «elfajzás» folytonos; legjobb hirnévre tettek szert Pánthy Endre cimzetes püspök egri dinnyéi. A görög dinnyének vannak kiváló hires magyar fajtái, mint a csányi, sámsoni és fegyverneki piroshúsu és a jászkun fehérbélü takácsdinnye.
Termesztése.
Mind a görög, mind a sárga dinnye meleg éghajlatot, szabad, napsütötte, lehetõleg sik fekvést és laza, meleg talajt kiván. Olyan éghajlat alatt, ahol a szõllõ nem, de a kukorica és a dohány biztos termést ad, már csak üvegharangok alatt, egyéb helyeken pedig csakis melegágyakban v. tenyészházakban termeszthetõ; tenyészházakban a termesztés nagyon bizonytalan, miért inkább a melegágybani termesztés van elterjedve. A szabadfekvés nagyon kivánatos, annyira, hogy még a fák árnyéka is árt a dinnyének; innét e magyar közmondás: «a dinnye csak kapásának árnyékát türi el.» A fekete, húmuszos homok az igazi tanyája a dinnyének, miért is legjobban sikerül termesztése a homokos erdõirtásokon, továbbá friss gyeptöréseken, szóval olyan földön, amit a magyar szüzföldnek nevez. Ilyen földeken trágyázni nem kell; minden egyéb helyen erõs trágyázást kiván s legjobban megfelel neki az elkorhadt lótrágya. A görög és a sárga dinnye termesztési feltételei nagyjában ugyanazok, de a görög dinnye igényei mind a meleg, mind a szabad fekvés, mind a talaj lazasága iránt nagyobbak, miért is hazánkban a görög dinnyét fõleg az Alföld homokterületein termesztik, mig a sárga dinnye inkább a Felvidék szõllõvidékein van elterjedve; a sárga dinnye jól diszlik a homokos vályogon és a homokos agyagon is, ha azon nem nedves fekvésüek. Szabadban ugy szántóföldön, mint kertben lehet termeszteni a D.-t; mindkét esetben ügyelni kell arra, hogy ugyanarra a táblára a dinnye 5 év leforgása elõtt ne kerüljön.
A szántóföldi termesztést hazánk némely helyén nagyon kezdetleges módon üzik; a magot szórva vetik el, s a kapálás alkalmával a növényt szükség szerint megritkítják; egyedüli elõnye ennek az eljárásnak az, hogy a magvak egyenetlenül kelnek s igy kései fagyok alkalmával csak a korábban keltek fagynak el, mig a késõbb kikeltek mindig jó termést adhatnak; egyéb eljárásoknál a dinnyét némely évben 3-4-szer is kell vetni. Jobb mûvelésmód már a sorosvetés, vagy a sorosültetés; a sárgadinnyénél a sortávolság 3, a görögdinnyénél 4 m. s a sorosvetésnél a palánták a sorban, a kapáláskor, 1 m.-nyire ritkíttatnak meg, az ültetésnél pedig 3-4 mag egy helyre, ily távolban rakatik el. Legmegfelelõbb a szántóföldi mûvelésnél is fészkekbe ültetni a dinnyemagvakat. A fészkek távolsága egymástól a sárga dinnyénél 3, a görögnél 4 m., s készítésük különbözõ, a szerint, amint a talaj homok vagy pedig kötöttebb minõségü. A homoktalajnál egy ásónyomnyira kiássuk a fészket, a kiásott földet korhadt trágyával keverjük s azután vele a gödröt betömjük, ugy egyengetvén el a földet, hogy a fészek a talaj felszinébõl ki ne emelkedjék; agyagos talajon ellenben a fészkeknek magasaknak, s a talaj felszinébõl 20-30 cm.-nyire kiemelkedõknek kell lenniök. Minden fészekbe 4-5 mag rakandó, amelyeket 2-3 cm.-nyire be kell födni. Szántóföldi termelésnél a talajt okvetlenül õsszel jól meg kell trágyázni (kivéve a szüzföldet) s mélyen felszántani, tavaszkor pedig elõbb megfogasolni s késõbb ismét szántani, hogy a talaj porhanyós legyen. A késõn vetett dinnye nem igen sikerül, miért is tanácsos a vetést április hó végeig elvégezni. A szántóföldi termelésnél a vetés v. ültetés után más munka nincs, mint a herélés s a szükség szerint 2-3-szori kapálás. A herélés abban áll, hogy a palánták fõhajtását a 6-8-ik levél fölött elcsipik, hogy ezáltal az oldalhajtások, melyek inkább kötnek gyümölcsöt, erõteljesebben fejlõdjenek; a görög dinnyét nem herélik. Szeles vidékeken, hogy az indák össze ne kuszálódjanak, szokásban van az, hogy az indákat több helyen földdel temetik be, «bevágják».
A kerti mûvelés nagyon sokféle lehet, a legegyszerübb módja nem különbözik a szántóföldi fészkes mûveléstõl, csakhogy természetesen kertben az õszi szántást az ásás helyettesíti, mely jó mélyen, két ásónyomnyira eszközlendõ. Nagyon elõnyös a kerti mûvelésnél a magvakat tenyészházakban v. szobákban cserepekbe vetni s a növényeket a szabadba csak a kései fagyok elmultával ültetni ki; különben ha kellõszámu takarókkkal rendelkezik a kertész, akkor kiültethetõk ezek már május elején is.
Az üvegharangok alatti mûvelés lényege az, hogy a fészket nagy, ugy 35 cm. átmérõjü s majdnem ilyen magas üvegharangokkal lefödik mindaddig, mig a légkör hõmérséke annyira felemelkedett, hogy a dinnye a szabad levegõt is kiállja. Végül nagyon el van terjedve a dinnye melegágyi termesztése is, melyet hüvösebb klimáju vidékeken, továbbá ott alkalmaznak, ahol érett dinnyét már korán, május végén, junius elején akarnak az asztalra adni; a melegágyon urasági kertekben hazánk legjobb dinnyetermelõ vidékein is termesztik a D.-t. Ha a korai termesztés a cél, az eljárás a következõ. Januárban nedves fürészporral töltött kis cserepekbe elvetik a magvakat; a kertészek legjobban szeretik a 4-5 éves magot használni, mert mint a tapasztalat bizonyítja, az ilyenekbõl kelt növények a legbõvebben teremnek: a dinnyemag csirázóképességét 8-12 évig is megtartja, s igy az öreg magtól nem kell félni. A kis cserepeket, ha tenyészházzal rendelkezünk, ugy ebbe, ha nem, akkor a meleg szobába, a kályha mellé állítjuk, hogy a magvak kicsirázzanak. Ha a cserepekben a növénykék elsõ lomblevele kifeslett, akkor átültetendõk a melegágyba. A melegágyban nem nagy, de tartós melegnek kell uralkodni, miért is az ágy készítéséhez alkalmazott meleg lótrágyát némi lombbal v. timárcser-morzsalékkal kell keverni. Ha a melegágy elkészült, a trágyára ugy 21-30 cm. magasságban meleg ágy-földet hordunk, s ezt ugy egyengetjük el, hogy az ágy közepe halmos legyen. Minden ablak alá ezután egy-egy dinnyepalántát ültetünk el, melyet kiherélünk (a görög dinnyét nem) mihelyt 3. levele kifeslett, még pedig ugy, hogy a 2. levél fölött csipjük el a hajtást. A herélés után a megmaradt két levél hónaljában csakhamar oldalhajtások fejlõdnek s ezeket megint visszacsipjük a 3. levél felett, amire a két oldalhajtáson levõ összesen 6 levél hónaljából a gyümölcsöt hozó indák nõnek ki. Egy-egy tövön 5-6 gyümölcsnél többet nem szabad meghagyni, a felesleg eltávolítandó diónagyságu korukban; a terméketlen hajtások egészen elcsipetnek, továbbá a termõhajtásoknak is elcsipjük a szélsõ gyümölcsön tul terjedõ részét. Ha már a gyümölcs meglehetõs nagy, alája cserepet helyezünk, hogy rothadásba ne induljon.
A melegebb téli napok déli óráiban is többször szellõztetni kell az ágyat, amely a májusi szép napokban több órán is nyitva maradhat, sõt a juniusi meleg éjszakákon már egész éjen át. A palántákat a melegágyban öntözni is kell, de nagyon csinján, állott vizzel és soha sem közvetlen a tõnél, mert különben a dinnye nagyon megsinyli. Melegágyi termelésnél legbiztosabb a dinnyevirágot mesterségesen megtermékenyíteni, mert különben nem köt elég termést. Ha a virágzás idején a déli órákban az ágyat kinyitjuk, az ekkor származó légvonat az elporzó virágok himporát ugyan szétoszlatja némileg, de ez nem mindig elégséges. A mesterséges termékenyítés igen egyszerü. Mihely valamely himvirág kinyilott, ezt nyelestül leszakítjuk s letépve pártáját a porzókat felszabadítjuk; ezt megtéve, egy nõvirág pártáját szétnyitjuk s a mutatóujjunkkkal a himvirágot felette veregetve, a himport a nõvirág bibéjére szórjuk; ezt az eljárást ugyanazon a nõvirágon legalább kétszer kell ismételni.
A dinnyetermesztésnél nagyon fontos az érettség megismerése, mert éretlenül szedve le a gyümölcsöt, a görögdinnye utólag a fekvésben egyáltalában nem érik, s a sárga dinnye is csak akkor, ha a teljes érés elõtt legfeljebb két nappal szakították le. A szagos húsu sárga dinnyéket a legkönnyebb megismerni, mert ezek érettségét már szaguk elárulja, továbbá érett állapotukban kocsányukrul többnyire leválnak; a keleti szagtalan dinnyék érettségét már nehezebb megismerni, s ehhez nagy szakértelem szükséges; az egyik fajta érettségét a gyümölcs hegyének megpuhulása, a másikét a kacsók, a harmadikét az egész inda elszáradása jellegzi. A görög dinnye érettségének a jelei a következõk: a héj hamvas szine eltünik, kopogtatva tompa hangot ad, felemelve nagyságához mérten nem nehéz, s felemelten csekély oldalütésre reng; tenyerünk közt összenyomva ropog, kocsánya megcsavarodik s a közel esõ kacsok elszáradnak. A leszedett dinnyét a fogyasztásig hüvös pincébe kell eltenni.