Amúgy itt egy leírás a filmrõl, a zsindex kultúrális rovatából:
100% magyar – Dokumentumfilm a nemzeti rockról
Kevés magyar dokumentumfilm-rendezõnek volt valaha akkora mázlija, mint Kriza Borinak. Amikor 2006 elején elkezdte forgatni Dübörög a nemzeti rock címû, a Romantikus Erõszak mindennapjait bemutató filmjét, fogalma sem lehetett arról, hogy néhány hónapon belül a Parlament elõtt a tüntetõk hangszóróiból az együttes számai is szólni fognak. Azt viszont zseniálisan érezte meg, hogy távol a kereskedelmi rádiók, de még a magyar alternatív színtér világától is, egy olyan zenei szubkultúra erõsödött meg, amelyet utálni ugyan lehet, izgalmasságát tagadni viszont nehezen.
Vannak témák, amelyekrõl kifejezetten hálás dolog dokumentumfilmet készíteni, és az ifjúsági szubkultúrák jellemzõen ilyenek. A Woodstock filmtõl az Extázis héttõl tízig-ig számtalanszor sikerült remekül megfogni, ahogy fiatal, tettre kész és naiv zenészek és rajongóik hogyan esznek, isznak és alszanak. A Dübörög a nemzeti rock hetven perce abszolút méltó utódja a nagy elõdöknek, és bár a mezõny elég gyér, simán ott a helye minden idõk legjobb magyar popkulturális dokumentumfilmjei között. Nem fogják a Westendben vetíteni és a tévék sem játsszák majd rongyosra, de akit egy kicsit is érdekel a popzene, a fiatalok vagy hát izé, Magyarország, az tegyen magának egy szívességet, és valahogy nézze meg.
A Romantikus Erõszak közel egy évét végigkövetve messze a legérdekesebb tanulság, hogy bár itt a szereplõk turulokat tetováltatnak magukra, a szerb nagykövetség elé mennek Trianon ellen tüntetni, és nagyon a szívükön viselik a palesztin nép sorsát, szubkultúrájuk mennyire ugyanazok a jól ismert szabályok szerint mûködik, mint minden szcéna, amelyben a mainstreambõl kivetett, vagy attól szándékosan elkülönülõ fiatalok a saját világukat építhetik fel. Van itt karizmatikus, jó kiállású és izgalmas frontember (a filmben fõszerepet kapó Sziva Balázs énekes), a szálakat a háttérbõl mozgató, idõsebb menedzser (G. Kirkovits István, az egykori Pannon Rádió egykori mûsorvezetõje), a végletekig lelkes koncertszervezõ (az azóta már az egész ország által megismert Budaházy György), a fiúk körül zsongó lányok, a tehetségesebb fiúkat követõ sokkal kevésbé tehetséges fiúk és az elvakult rajongók (a film csúcspontja, amikor Sziva Balázst a Magyar Sziget backstage-ében házi készítésû pálinkával kínálják a délvidéki fanok).
Ez a nemzeti rock nevû valami elég furcsa képzõdmény, és megértéséhez nem árt a történelmi alapokkal tisztában lenni. Az eredetileg jamaikai kulturális hatásra formálódó angol õs-skinheadek egy része a hetvenes évek végi punkrobbanás után fokozatosan jobbra tolódott, majd hamarosan összetalálkozott a különbözõ focihuligán csoportokkal és szélsõjobboldali politikai szervezetekkel. A skinheadek által kedvelt zenei stílus, az oi, amely eredetileg inkább a foci, a sör és a balhé szeretetérõl szólt, így fokozatosan politikai töltetet is kapott. A kopaszok azonban egy idõ után rájöttek, hogy punk-alapú, és így a néger rockandrollra és bluesra visszavezethetõ zene fajilag meglehetõsen tisztátlan, és az ekkor már az egész világon népszerû mozgalom új ritmusokat és dallamokat kezdett keresni a töretlenül árja szövegek mellé. Így jöttek létre olyan furcsa szerzetek, mint az atmoszférikus nemzeti szocialista black metal (NSBM), vagy a hajukat megnövesztõ, lóra pattanó és szövegeikben a kereszténység elõtti Európát dicsõítõ egykori skinheadek.
A Dübörög a nemzeti rock tökéletesen mutatja be, hogy Magyarországon hol is tart ez a folyamat. A nyolcvanas évek úttörõi, a kezdetek kezdetén még a punkokkal együtt harcoló együttesek, a Mos-oi és az Oi-kor után a kilencvenes években a magyar skinheadek is elkezdtek fokozatosan távolodni a rocktól. Egyre kevesebb volt a Martens-bakancs és egyre több a rovásírás, a zenében pedig megjelentek a hagyományos magyar népzenei elemek. Ma a Romantikus Erõszakban még mindig bõven vannak nagyon rövid hajú fiatalok, viszont a hangszerek közt már ott a duda, a hegedû és a tilinkó is.
A látványos útkeresés ellenére az együttes messze akkor a legjobb, amikor a legközelebb marad az oi-hoz, a 100% magyar például a mûfaj nagy klasszikusának, a Cock Sparrer England Belongs To Me-jének méltó magyar utóda. Egyszerû, darálós rockandroll, egyszerû, hatásos, még a legmegátalkodottabb Népszava-olvasó által is nehezen kifogásolható, focimeccsek unalmas perceiben kiválóan ordítható szövegekkel. A magyar múltból merítõ számok ennél lényegesen gyengébbek, az amerikai-ír Dropkick Murphys kocsmapunk-együttes fel is tûnik az egyik tag pólóján, és a párhuzamok elég nyilvánvalóak is.
A szemmel láthatóan fillérekbõl forgatott filmben hibát bõven lehet találni, de alig több, mint egy órában egy pillanatig sem unalmas. A szereplõk magánéletébõl többet is be lehetett volna mutatni és néhány kényelmetlenebb kérdésen is rugózhatott volna még az interjúkat is jegyzõ Kriza Bori, bár persze az is világos, hogy ha a készítõk megpróbálnak mindenbe belekotnyeleskedni, a film valószínûleg nem is készülhetett volna el. Viszont így is maradtak lebilincselõ részek bõven, a felvételek a Magyar Szigetrõl, az erdélyi turnéról és a különbözõ koncertekrõl egyaránt egy olyan szubkultúrát mutatnak be, amelyet a kívülállónak nincs sok esélye máshogy megismerni. Amikor pedig a két mosolygós skinhead elmeséli, hogy õk bizony országos körözés alatt álltak, mert a kilencvenes évek elején laposra verték a magyarországi Amnesty International vezetõjét, az olyan erõs pillanat, amilyen csak nagyon kitartó és a tárggyal (alannyal!) nagyon jól bánó dokumentumfilmesek kamerája elõtt történik meg.
Hiába néhány tag – köztük az énekes lány eléggé õszintének tûnõ – tiltakozása és elhatárolódása, a Romantikus Erõszak szövegei és koncertjeik hangulata tartalmaznak olyan elemeket, amelyektõl a magyarország lakosság jó részének hátán okkal futkos a hideg. Ugyanakkor még a 2006. szeptemberi-októberi budapesti események után is világos, hogy ez a zene (meg a nemzeti rock mozgalom többi élharcosáé, a Kárpátiáé és az Ismerõs Arcoké) pont annyira nem lesz semmiféle igazi forradalom háttérzaja, mint a távoli unokatestvér, a szintén rendkívül nagyszájú punk.
Az viszont már most látszik, hogy a nemzeti rockban bõven van még fejlõdési lehetõség. A dokumentumfilm forgatása óta már bemutatkozott Sziva Balázs új együttese, a U2-lágyságú, klipileg abszolút Viva-kompatibilis Hungarica. Innét már teljesen hiányoznak az érdes szövegek és a lelátó hangulata, cserkész-táborokban ideálisan dalolható lesz szalonnasütéskor. A nemzeti rock legpopulárisabb együttese, a Kárpátia már ma is ezreknek koncertezik, és a következõ években biztosan csak népszerûbb lesz a mûfaj. Ha egy szubkultúrát teljesen kizárnak a mainstreambõl, csak vonzóbb lesz a fiatalok számára. A Dübörög a nemzeti rock pedig kiválóan mutatja meg, hol tartott ez az egész, amikor még nem játszotta a Viva. Mert hogy valamilyen formáját fogja, arra van egy fogadásom.