Napról napra újabb és újabb tudományos felfedezések kondítják meg a vészharangot az emberfajok közötti állítólagos egyenlõség alapkövének számító GOE-hipotézis fölött.
Az utóbbi évtized rohamléptékû genetikai és antropológiai felfedezéseinek köszönhetõen egyre tarthatatlanabbá válik az úgynevezett Out-of-Africa (kb. Afrikából indult) vagy édenkert (Garden of Eden – GOE)-elmélet, amely szerint a modern emberiség eredeti és kizárólagos bölcsõje valahol Afrikában volt mintegy 110-160 ezer évvel ezelõtt, ahonnan az rövid idõ alatt és viszonylag késõn kirajzott az egész világra.
Pontosításként: kevéssé kétséges, hogy az emberiség legkorábbi õsei ugyanabból a trópusi vagy szubtrópusi környezetbõl származnak, amelyet napjaink egyéb fõemlõsei benépesítenek, és legnagyobb valószínûség szerint Afrikában vagy más trópusi régiókban, így Délkelet-Ázsiában éltek, viszont sokkal kétségesebb, hogy valamennyi élõ populáció Afrikában érte el a jelenlegi homo sapiens sapiens faji státusát, vagyis hogy az európaiak és a kelet-ázsiaiak genetikailag nem különböznek jelentõsen a fekete-afrikaiaktól.
Napról napra újabb és újabb tudományos felfedezések kondítják meg a vészharangot az emberfajok közötti állítólagos egyenlõség alapkövének számító GOE-hipotézis fölött. Kínában például ritkák és gyakran töredékesek a homo sapiens fosszíliák. Éppen ezért számított fontos eseménynek egyik 40 ezer éves képviselõjük 2003-ban történt felfedezése egy kínai és amerikai paleoantropológusokból álló csoport által, Pekingtõl 56 kilométerre délnyugatra, a tian-juani barlangban. Már csak azért is megkülönböztetett érdeklõdésre tarthat számot a lelet, mert a nemrég ismételten megvizsgált egyed az archaikus homo sapiensre jellemzõ (például a fogív arányai és a kéz csontjai), és a sokkal modernebb jellegzetességek (mint amilyen a törékenyebb külsõ és a hangsúlyosabb áll) közötti ritka keveredést tanúsítja. Ez a felfedezés megerõsíteni látszik azt a – többek között Erik Trinkhaus (Washington Egyetem, St. Louis, Missouri) által régóta – képviselt tézist, miszerint a glóbuszon való elterjedése során a modern ember keresztezõdhetett akár homo erectusokkal Kelet-Ázsiában, akár Neandervölgyiekkel Európában és Ázsiában, szemben a „helyettesítés elméletének” klasszikus posztulátumával, amely azt állítja, hogy az Afrikából mintegy 65 ezer évvel ezelõtt érkezõ modern ember egyszerûen csak a már korábban kirajzott archaikus emberfajok helyébe lépett. Trinkhaus szerint a modern ember Afrikából induló szétszóródása kétségtelenül sokkal bonyolultabb volt, mint azt mostanáig képzelték, és immáron több egymást követõ migrációs hullámot valószínûsít.
Számos más korábbi tanulmány is cáfolni látszik a látványos és politikailag fölöttébb korrekt GOE-elméletet, köztük azok, amelyeket az Ausztráliában mintegy 60 ezer évvel ezelõtt élt, úgynevezett Mungo emberbõl vett mitokondriális DNS vizsgálata tárgyában tettek közzé, akinek a DNS-e jelentõsen különbözik az afrikaiakétól (Constance Holden, „Oldest human DNA reveals Aussie oddity” és Elisabeth Pennisi, „Skull Study Targets Africa-only origins”, in Science, 2001. január 12.). Ugyanebbe a sorba tartozik a Michigani Egyetem antropológusa, Milford Wolpoff és munktatársai által publikált munka is (Race and Human Evolution: A Fatal Attraction, Simon and Schuster, N.Y. 1997), amelyben különbözõ régi embercsoportok csontmaradványait hasonlították össze: korai modern emberét Közép-Európából, premodern (köztük Neander-völgyi) európai emberét, valamint korai maradványokat Afrikából, Ázsiából és Ausztráliából. Ez alapján a kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy noha a korai modern európai és ausztráliai csontok mutatnak némi hasonlóságot az afrikai kövületekkel, de mégis sokkal jobban hasonlítanak a saját régiójukban talált régebbi maradványokra. Mindez ellenkezik az édenkert-elmélettel és azt sugallja, hogy bár sor kerülhetett bizonyos afrikai „hibridizációra”, a modern emberek olyan korábbi formákból fejlõdtek ki, amelyek régebben rajzottak ki Afrikából a világ különbözõ részeibe.
Jelenleg Trinkhaus társaságában Milford Wolpoff számít a többrégiós evolúciós modell (Multiregional Evolution Model – MEM) legjelentõsebb képviselõjének. E szerint egy sokkal korábbi fõemlõs, talán a homo erectus, már legalább kétmillió éve elhagyta Afrikát, hogy gyarmatosítsa a Régivilág nagyrészét. Ez az elõember faj fokozatosan fejlõdött modern emberekké különbözõ, nagyon szétszórt helyeken. Wolpoff azzal érvel, hogy léteznek regionális (vagyis faji) eltérések, amelyek megkülönböztetik a korai európai, kelet-ázsiai és ausztráliai maradványokat az összes többitõl, és ezek az eltérések tovább élnek a modern ember különbözõ populációiban is. Ennél fogva a GOE-hipotézis nem lehet érvényes. Ha ugyanis a modern ember csak Afrikában fejlõdött volna ki és aztán kiirtotta volna az összes premodern emberfajt, amelyet bárhol másutt talált (mint azt az „Afrikából indult” teoretikusai állítják), nem lenne kontinuitás a regionálisan eltérõ premodern leletek és azok között a modern emberek között, akik manapság ugyanezekben a régiókban élnek.
Másokkal együtt Henry Harpending és Alan Rogers antropológusok a ténybeli tudományos irodalom áttekintése után maguk is revideálták korábbi nézeteiket („Genetic Perspectives on Human Origins and Differentiation”, in Annual Review of Genomics and Human Genetics, I. kötet., 361–385. old.). Mint írják: „Öt éve még azt mondtuk volna, hogy genetikai bizonyítékok egyértelmûen alátámasztják az emberi eredet GOE-modelljét, ma már azonban sokkal kevésbé világos az ügy”. Ami mindent megváltoztatott, az a DNS-variációra vonatkozó tudás utóbbi években tapasztalható robbanásszerû fejlõdése. Bizonyos gének tekintetében a megfigyelt módosulás megfelel ugyan az Édenkert-elméletnek, számos más gén varációsmintája esetében azonban nem. Például egyes semlegesnek feltételezett mitokondriális DNS-változatok egybeesnek a GOE-teóriával, számos kromoszomális DNS-mutációk viszont nem. Harpending és Rogers óvatosan azt írja, hogy „a nagymértékû emberi különbözõségek eredete érthetetlen” (a „nagymértékû emberi különbözõségek” kifejezés a tudományos PC-nyelvezetben a faji különbözõségekre utaló eufemizmus). A probléma ugyanis az, hogy mint azt számos adat sugallja, az emberek közötti genetikai variációk mintegy 15 százaléka populációk közötti különbözõségek. Ez az az érték, amelyet Richard Lewontin marxista biológus használt a hetvenes években annak bizonyítására, hogy a fajok közötti különbözõségek túlságosan kicsik ahhoz, hogy törõdjünk velük. Ugyanakkor azonban Sewell Wright kiváló genetikus megállapította, hogy a csoportok közötti körülbelül tíz százalékos különbözõségek megfelelnek az alfajok közötti (tehát faji) különbözõségeknek az állatfajokon belül.
Noha tíz-tizenöt százalékos genetikai változat nem hangzik olyan soknak, mindazonáltal tudnivaló, hogy a DNS nagyon kismértékû változásainak is komoly hatásuk lehet a fizikai és mentális jellegre. Például a férfiak és nõk közötti sokféle különbözõségért mindössze egyetlen szabályozó gén a felelõs számos más génre gyakorolt hatásán keresztül. A „normális” és hibás gének közötti eltérés gyakran csupán egyetlen „alappárban” levõ különbség. Éppen ezért a tízszázalékos emberi genetikai variáció, amelyet a faji különbözõségek képviselnek, roppant fontos lehet. Márpedig a modern ember alig százezer évvel ezelõtti kirajzása Afrikából, mint azt a GOE-elmélet állítja, nem hagy elég idõt a 10-15 százalékos faji különbözõségek kialakulásához. Harpending és Rogers szerint „kiutat jelent a problémából, ha feltételezzük, hogy a faji különbözõségek megelõzik fajunk elterjedését”. Mindez csupán a néhai és kiváló Carleton S. Coon (a Harvard és a Pennsylvániai Egyetem egykori antropológiaprofesszora, az Amerikai Fizikai Antropológiai Társaság volt elnöke, az Amerikai Tudományos Akadémia tagja) által sugallt „regionális kontinuitás” elméletének a reminiszcenciája, anélkül persze, hogy megemlítenék e napjainkban már politikailag inkorrektnek számító tudós úttörõ szerepét a vonatkozó kutatásokban.
Coon legfontosabb témabeli hozzájárulása 1962-es The Origins of Races (A fajok eredete) címû mûve volt, amelyben fosszilis adatok alapján megfogalmazta azt a mára egyre nyilvánvalóbbá váló tételt, miszerint a széles körben elterjedt homo erectus mind genetikailag, mind kulturálisan különbözõ populációkban fejlõdött ki, hogy aztán a modern „sapiens” szintet különbözõ helyeken és idõben érje el. Ámbár elég géncsere volt ahhoz, hogy megõrizze a fajokat attól, hogy teljesen eltérõvé váljanak, a különbözõ fajok a modern emberré válás genetikai és kulturális küszöbét teljesen különbözõ idõben lépték át. Coon szerint az európai emberfaj legalább kétszázezer évvel korábban jutott a sapiens-szintre, mint a fekete-afrikaiak. Ezen politikailag igencsak inkorrekt, sõt kimondottan rasszista színezetû megállapítás érthetõvé teszi, hogy Carleton Coon miért számít manapság szalonképtelennek a hivatalos-tudományos körökben.
Említett könyvükben Milford és szerzõtárs-felesége, Rachel Caspari igyekszik ugyan megvédeni az elkülönült, regionális fejlõdés elméletét, miközben meghajolnak a politikai korrektség követelménye elõtt, vagyis démonizálják Coon munkásságát, és hangsúlyozzák saját egalitárius elkötelezettségüket. Érvelésük azon alapul, hogy a különbözõ régiókban élõ embercsoportok genetikailag eléggé elszigetelõdtek ahhoz, hogy regionális (faji) eltérésekkel fejlõdjenek, ugyanakkor azonban az egész fejlõdõ emberi nemen belül elég keresztezõdés és génfluktuáció történt, amely biztosította, hogy valamennyi emberfaj pontosan ugyanakkor érje el a sapiens-szintet, következésképpen mindegyik faj egyformán intelligens és egyformán képes a fejlett civilizációra. A szerzõk erõfeszítése láthatóan arra irányul, hogy elkülönítsék tudományosan hangzó álláspontjukat a poligenizmus (vagyis multiregionalizmus) korábbi elméleteinek rasszista örökségétõl, amely szerint a fajok genetikailag elszigeteltek voltak. Ugyanakkor viszont felvonultatnak számos érvet arra vonatkozóan, hogy az „emberiség egyetlen õshazája” tábor sokkal inkább a meggyõzõ marketingnek, mintsem a meggyõzõ tudományos bizonyítékoknak köszönheti napjainkban élvezett sikerét. Valójában Coon elméletét visszhangozzák akkor is, amikor felidézik a különbözõ regionális populációk (fajok) közötti fizikai különbözõségeket, amelyek nemcsak a modern emberben, hanem az ugyanazon régiókból származó premodern fosszíliákban is megtalálhatók. Például a jelenlegi kelet-ázsiai populációk fogazata ugyanolyan jellegzetességeket mutat, mint a Kínában fellelt homo erectus maradványoké.
Ma már egyre több tudományos adat támasztja alá azt a nézetet, hogy a fajok elkülönülten fejlõdtek ki, ennek ellenére az „Out-of-Africa” elmélet (amely tantraként sulykolja, hogy nincsenek lényeges különbségek a modern emberi populációk között) még szép jövõnek nézhet elébe, politikailag ugyanis túlságosan korrekt ahhoz, hogy a balliberélis (köz)véleményformálók egykönnyen feladják. Noha számos heterodox tudós (köztük Philippe Rushton) is elfogadja, a GOE-elmélet mégis mindenekelõtt a „fajok nem léteznek” lobbi kedvenc vesszõparipája, és azon nézet alapja, hogy a faji különbözõségek túlságosan is új keletûek, pontosabban nem elég régiek ahhoz, hogy fontosak legyenek.