Amerikában van halálbüntetés. A halálraítélteknek külön börtönt építettek, ahol az ítélet meghozatalától annak végrehajtásáig várakoznak. Van tehát egy olyan épület, amelybe ha bizonyos módon jutsz be, már csak holtan távozhatsz, hiszen helyben, egy külön erre a célra létrehozott helyiségben végeznek ki. Mindezt némelyek végignézik; kicsi, viszonylag kényelmetlennek tûnõ székekben kuporogva kukkolják a halált. Hozzátartozók, meg ilyesmi. Egy-egy ölés elõtt a személyzet rendesen gyakorol, edz, hogy az utolsó pillanatban már lehetõleg ne okozzanak fájdalmat a szerencsétlen áldozatoknak. Kegyetlen hely.
Az elítéltekkel a smasszerek a lehetõ legkörültekintõbben járnak el. Emberségességbõl, hiszen nekik jutott a dolog piszkosabb része, a mindjárthalott pesztrálása. Azt gondolnánk, hogy ezek az emberek maguk is kegyetlenek, hogy gorombán bánnak a márelmentekkel, stb. Meg egyáltalán, milyen ember lehet az, aki ilyet bevállal? Nos, mint említettem volt az elején, Amerikában járunk, ahol lelkileg cizellált, pszichológusi képzetséggel rendelkezõ, többéves pedagógiai tapasztalatokkal bíró, talpig becsületes, érzõ szívû emberek a smasszerek, kivéve egyet. És ilyenek mind a rabok is, kivéve egyet. A két renitens természetesen újonnan érkezik az amúgy idilli és meghitt környezetbe. Melletük még egy óriás fekete elítélt érkezik, színesítve a palettát. Eddig a halálraítéltek közül lakott itt egy bolond, aki boldogan vett részt próbababaként az edzéseken, volt egy végtelenül békés, az õrület határán egyensúlyozó pehelysúlyú versenyzõ, aki a legyet sem tudná egy csapásra; meg a gondoskodó, mosolygó egyenruhások. A rosszak mindenféle rossz dolgokat kezdtek véghezvinni, a nagy fekete emberrõl meg kiderült, hogy õ tényleg nem ölt meg senkit, inkább, miután mágus, vissza akarta adni az életet két kislánynak. Nem sikerült neki, ezen elsírta magát, és úgy találták meg, zokogva két vérbe fagyott kislánnyal hatalmas karjaiban. Az óriás a halálsoron is gyakran sír, és mindenkit meggyógyít, kivéve a rosszakat. Õket megfingatja, de egyébként a döglött egeret meg feltámasztja. Valami magasabb, isteni erõ munkálkodik benne, õ csak a kommunikációs csatorna.
A végét nem mondom el. Legyen elég annyi, hogy én úgy beszoptam ezt a képtelen történetet (nem is értem, hogy lehet ilyet kitalálni), hogy kicsordultak a könnyeim. Megmagyarázhatatlan. De jó.