Alig múlt el egy hónap, ismét elment közülünk a József Attila Gimnázium egyik volt tanára; Török Sándor, aki az akkori temetéskor még igazán nem gondolt arra, hogy nemsokára tõle kell búcsúznunk.
1931-ben született Sarkadon, iskolai tanulmányait ott kezdte, majd a középiskolát Pécsett fejezte be. A szegedi egyetemen orosz szakos középiskolai tanári oklevelet szerezve, fiatal házasként 1955-ben Kunszentmártonba került.
Nem volt könnyû dolga: az orosz nyelv kötelezõ tanulása miatt így-úgy tiltakozó diákság megnyerése — az 1956 körüli években — nagyfokú tanári empátiát igényelt. Török tanár úr megnyerõ egyéniségével; megértõ, de mégsem megalkuvó követelményrendszerével, ha kellett, humorával, elérte, hogy tanítványai eredményesen tanulták az orosz nyelvet, nem egy közülük nyelvtanár lett.
Órán kívüli munkájának oroszlánrészét tette ki a délutáni foglalkozás, az úgynevezett "tanulószoba" szervezése, irányítása, ellenõrzése. Sok türelmet, pontosságot igénylõ munka volt ez, mert feladata volt az ebédeltetés megszervezése éppúgy, mint hiányzók számbavétele, a felügyelõ tanárok beosztása és a pénzügyi elszámolás. Vezette az idegen nyelvi munkaközösséget, és még szakszervezeti munkát is végzett. A tantestület baráti összekovácsolása céljából szívesen szervezett közös vacsorákat.
Noha így eltanítgathatott volna nyugdíjas koráig, mégis tanult a munka mellett, s Debrecenben angol tanári oklevelet szerzett. Csak aki próbálta, az tudja igazán értékelni, mit jelent egy élõ idegen nyelv elsajátítása levelezõ úton! Tágult a látóköre, tanítványainak levelezõ szakkört indított, és érkeztek a levelek, képeslapok Londonból, New Yorkból, Tokióból az alföldi kisvárosba. Az elsõ kitekintésünk volt ez egy számunkra elzárt világra.
Azután romlott a barátságos iskolai légkör, amelyet annyira szeretett, és arra is gondolt, hogy a nagyobb város több lehetõséget nyújt, ezért 1969-ben a szegedi Tömörkény gimnáziumba pályázott, utódként hagyva maga után tanítványát, a szintén orosz – angol szakos Torkos Bélát. Két év múlva már a szegedi egyetem lektorátusához került, ahol páratlan munkabírással dolgozott nyugdíjazásáig. Közben azonban — kénytelen-kelletlen — nem akármilyen megpróbáltatást vállalt: 1973-ban tartalékos tisztként részt vett Vietnamban az ENSZ Nemzetközi Ellenõrzõ és Felügyelõ Bizottsága munkájában.
Szervezete akkor kiállta a próbát, most talán egy idejében még könnyen gyógyítható tüdõgyulladás gyõzte le váratlanul az orvosi várószobában, és a vissza nem térés bizonyosságával búcsúzik szeretett családjától: feleségétõl, lányától, fiától és négy unokájától, és tõlünk, kunszentmártoniaktól, akiket mindig a szívében hordozott. Szívesen jött vissza találkozókra, ünnepségekre, ahogy az itteniek is a szívükbe zárták, és akiknek fáj a halála. Egyéniségéhez búcsúzóul leginkább Sirák fiának szavai illenek: