Kb. két hete írtam egy cikket a pclife.hu-nak (kár, hogy azóta se reagáltak rá), de gondoltam, akkor már kirakom.
King Kong
Ki ne ismerné a dzsungel királyát, a híres neves óriásgorillát, Mr. King Kongot. 2005 novembere minden szempontból Kongé volt. Gondoljunk csak a mozifilmre – ami nem kisebb személyiségnek, mint Peter Jackson-nak, a Gyûrûk Ura trilógia rendezõjének a mûve -, mely rengeteg nézõt – köztük engem is – a vászon elé vonzott vagy a szintén szép sikereket elért játék adaptációra. Nos, akkor vessük is bele magunkat a stuff kivesézésébe.
A kezdetleges finomságok után (telepítés, különbözõ beállítások) már indíthatjuk is a játékot. Megjegyzem, hogy egy erõsen középkategóriás géppel kezdtem nyomni a kalandot, féltem is, hogy a konfigommal majd diavetítést kapok, de legnagyobb meglepetésemre a játék nagyszerûen futott, úgyhogy az optimalizálás már most elõre megkapja a jelest. Mindezt persze azért, mert a grafika GYÖNYÖRÛ! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem elképesztett a sziget monumentalitása, a hullámzó tenger csapkodása, a különféle gusztustalan vadállatok megjelenése. Egyszóval a grafika üt, de nagyot. Persze mindez nem lenne elég ahhoz, hogy egy élvezetes játékot kapjunk, de nálam a hangulat és a játékmenet sem okozott csalódást. A New Game feliratra kattintva egy bejátszást kapunk a mozifilmbõl, mely elénk tárja, hogyan is jutottunk kis csapatunk társaságában a hírhedt Koponyák Szigetére, ahol a játék bõ 95%-a játszódik. Megjegyzem, ez lesz az elsõ és utolsó bejátszás a játékban, ezek után semmi, ismétlem semmi sem fogja megakasztani a játékmenetet. Ezt a lépést ugye már ismerjük a Half Life 2-bõl. A pálya legelején egy csónakban találjuk magunkat, amint egy hajóhoz kötve himbálózunk a háborgó tengeren, körülöttünk hatalmas sziklák merednek ki a vízbõl, és egy borostás hapsi osztja az ukázt. A rövid beszélgetés után már el is indulunk a hatalmas és baljós sziget felé néhány ember társaságában, akik szinte az egész játék során mellettünk lesznek. Ekkor még nem tudunk mozogni, csupán nézelõdni, és itt jegyezném meg, hogy hõsünk, Jack irányítása nem az FPS játékokban megszokott nézetben történik. Úgynevezett normál állapotban úgy látjuk a világot, ahogy a valóságban. Tehát nincs a képernyõ síkjában a kezünk, benne a fegyverrel. Elsõre talán egy kicsit furcsa ez a nézet, de hamar meg lehet szokni. Viszont ha felveszünk egy fegyvert, és támadóállásba állunk (alapból Space billentyû), akkor a már megszokott FPS nézetet üdvözölhetjük. További nehezítés, hogy nincs célkereszt, de eltûnt a képernyõrõl az életerõnket jelzõ csík és a lõszer állapotát jelzõ ikon is, de a realizmus minden tekintetben nõ. Apropó, fegyverek. A szigeten nemcsak golyópumpáló barátaink lesznek a segítségünkre, sõt! Takarékoskodjunk lõszerünkkel, mert bizony a játék során elég szûkmarkúak leszünk ebbõl a szempontból. Sokkal gazdaságosabb, ha az úton-útfélen talált botokat, lándzsákat vesszük magunkhoz. Ezekkel a „kézi szerszámokkal” megbökdöshetjük az életünkre törõ rondaságokat, de akár le is dobhatjuk õket. Nagyon mókás, amikor az óriás százlábút egyszerûen felnyársalom a falra.  De nem árt vigyázni, mert ezek a kezdetleges fegyverek gyorsan tönkre mennek, és így használhatóságuk is jelentõsen csökken.
Mint már említettem, a hangulat nagyszerû. A játék eleji nagy csónakázás bizony figyelmeztet minket, hogy nem lesz egy nyugis túránk. Hirtelen egy nagy szikla csapódik mellénk, mi pedig a parton térünk magunkhoz. Elég elkeserítõ látványt nyújt a kettétört csónak, és a lepedõvel letakart hulla. De sebaj, kemény fából faragtak minket, irány a sziget! Nagy segítségünkre lesznek társaink, ezt most leszögezem. Például a szemrevaló Ann többször is eljut olyan helyekre, ahová nekünk esélyünk sem lenne, lévén kis barátnõnk artista. Már a kaland elején megtanuljuk, hogyan kell segítséget kérnünk, hogyan használjuk fegyvereinket. Mint már mondtam, társaink nemcsak azért vannak velünk, hogy ne érezzük magunk egyedül, tényleg nagyon hasznosak. Ha például egy folyón kell átúszni, akkor kölcsönösen segítenek egymásnak. Aki átér a folyón, nem fog bután állni, hanem letérdel, és botot nyújt a vízben lévõ társának. Ezek az apró, de annál kellemesebb dolgok nagyot dobnak az élvezeti faktoron. És ami nagyon bejött, hogy végre szürkeállományunkat is meg kell tornáztatnunk a továbbhaladás végett. Nézzünk egy példát: állunk a kapu elõtt, de egy terebélyes gazerdõ virít a továbbjutás tárgya elõtt. A megoldás a tûz. Ilyen esetekben valószínûleg lesz a közelben egy tábortûz, kapjunk magunkhoz egy botot, tartsuk a tûzbe, majd vessük a gazba, és tádám! Persze ezen kívül vannak más típusú fejtörõk is, de ezeket most nem lõném le. Többször is elõfordult, hogy egyszerûen nem jöttem rá a továbbjutás kulcsára, de összességében jó ötletnek találom, hogy ilyen agyafúrt feladatok is kerültek a játékba. Azt azonban sajnáltam, hogy a pályák eléggé reálisak. Látszik, hogy a fejlesztõk nem csak a hardcore gamereket célozták meg mûvükkel, hanem gondoltak a kezdõkre is. Elég egyértelmû, hogy merre kell menni. A sziklafalak szinte ráterelnek a helyes útra, a derékig érõ gaz is elzárja az esetleges másik utat.
Persze akcióból sem lesz hiány. Szinte minden sarkon, akarom mondani, mocsárban, vízben, gazban belebotlunk valami jószágba, ami szívesen megkóstolna minket. Ha úgy alakul a helyzet, hogy már nagy pácban vagyunk, akkor se keseredjünk el, rugdossunk, kapálózzunk, még megmenekülhetünk. Izgalomnak sem leszünk híján, a fejlesztõk gondoskodtak róla, hogy nem egyszer fogunk lefordulni a székrõl az izgalom miatt. Példaként felhoznám a T-Rexek elõli meneküléseket, melyek a játék legnagyobb izgalommal járó részei. Azonban a cucc sava-borsa magának, a dzsungel királyának az irányítása. Bizony, bizony tisztelt nagyérdemû, többször is elõfordul majd, hogy az óriásmajom bõrébe bújva oszthatjuk a népet, akarom mondani, a letûnt civilizáció élõlényeit. Kongot TPS nézetben irányítjuk, és meg kell mondjam, ez így sokkal jobb, mintha FPS nézetben õrjöngenénk. Persze egy ilyen nagy karakterhez méltó ellenfelek dukálnak, így többször meg kell küzdenünk óriás denevérekkel és T-Rexekkel. Látszólag a harc agyatlan egérkattintgatásból áll, de ez korántsem így van. Ha gyorsan le-fel tekergetjük az egér görgetõjét (mousewheel), akkor Kong a magasba nyújtózkodik, megcsapkodja mellkasát, és egy ideig még pusztítóbbá válik. Ilyenkor a képernyõ elsárgul, mi pedig nagy vehemenciával essünk neki az ellennek. Kiváló csemegének számítanak ezen felül Kong különbözõ kivégzési módszerei is, pl. a T-Rex állkapcsának a szétszakítása. Kicsit sajnáltam is, hogy Kongot csak a játék egy kis hányadában irányíthattam.
Hangok terén sincs semmi probléma. A szigeten sejtelmes, már-már bódító zene hallatszik, akció esetén felgyorsul, garantálva a nagyobb izgalmat. A különbözõ élõlények hangjai is élethûek, valamint nem szabad megfeledkeznünk a szinkronszínészekrõl sem, akik szintén briliáns munkát végeztek. Nem hiába, a movie-ban szereplõ fantasztikus színészek kölcsönözték a játékbeli karakterek hangját.
Plusz pontot érdemel a játék során megnyitható extrák kínálata is. Itt elsõsorban a régies sárgás feelinget említeném meg, ami még hangulatosabbá, még eredetibbé teszi a játékot, valamint a múzeumot, ahol nyomon követhetjük hõsünk kalandjait egy kiállítás segítségével.
Összességében elmondható, hogy a Peter Jackson’s King Kong – The Official Game of the Movie nagyszerûre sikeredett, nincs okom panaszra. Egyedüli negatívumként a néha kusza játékmenetet és a játék rövidségét tudom felhozni. Aki szereti a kalandokat, na és persze Kongot, az feltétlenül próbálja ki, nem fog csalódni.